Könyvheti celebseregszemle

Az Ünnepi Könyvhét központi helyszínén a Vörösmarty téren különösen nagy számban rajzottak ki a Susannicon lakói.

Turbuly Lilla "Kosársuli" című pöttyös könyvét dedikálta 0-99 éves korú olvasóinak.

Géczi János dedikálásban megfáradt kezét pihentette éppen, második otthona a Kalligram sátor előtt, mikor sikerült lencsevégre kapni.

Láng Eszter mint olvasó és vezérszurkoló volt jelen, aki a Piac utcáról ugrott át egy kis író-olvasó találkozóra. Géczi urat később Csányi Vilmos társaságában is lekaphattuk volna, de látszott hogy éppen a Föld globális problémáin elmélkednek, ezért nem mertük megzavarni őket.

A fényről / A Magyar Elektrográfiai Társaság keszthelyi kiállításához

A harmadik században élő, filozófiát kedvelő Gallienus császár arra adott megbízást az Alexandriából származó, Perzsiát megjárt, kedves bölcselőjének, akinek római előadásait, szenátorai társaságában maga is látogatott, hogy hozzon létre egy új települést. Vélhetőleg megjelölte, hol kellene azt a várost megépíteni, amelynek a neve, a maga istencsászári szándéka szerint, Platonopolis. Az újonnan kialakítandó város a vulkánkitörésben megsemmisült Pompeji vagy Herculaneum helyén emelkedjen, s a városszervezőnek kinevezett  filozófus pedig Plótinosz.

Plótinosz nem építi fel ezt a várost, nyilván abból az egyszerű okból, mert császárát megölik, s mert maga pedig leginkább eszmékkel foglalkozik. Ugyanakkor, nem lehet kétség afelől, hogy Platón ’Törvények’ művére alapuló városi alkotmány ne Plótinosz szándékait tükrözte volna az államról, az emberekről, avagy éppen az univerzumról.  A hellenisztikus kultúrájú, görög származású Plótinosz gondolkodásának középpontjában az Egy áll, amelyből a kozmikus hármasságot – a Létezőt, a Szellemet, a Világléleket – származtatja, s ezt az Egyet kizárólagosan a fény tulajdonságaival érzékiesíti a hallgatói és követői számára. Mondhatjuk tehát, hogy Plótinosz a fényt tanulmányozta.

Mindezt a Magyar Elektrográfiai Társaság kapcsán tartom fontosnak elmondani. Végtére, ez a 2001-ben alapított,  mára 48 főre bővülő tagságú csoport azzal foglalatoskodik, hogy a fényt jellemezze illetve, hogy a fényt, mint az édes ízt a cukorkristály, megkösse. Azt, amelyet van ki közülük inkább fényességnek lát, van ki megvilágításnak,  más pedig csillogásnak, éppenséggel tündöklésnek avagy világosságnak. Susanna Lakner az elektrográfiát géppel festett képként definiálja, másrészt azt is megjegyzi, hogy az olyan leképező-feldolgozó-tükröző művészi eljárás, amelyben ecsetként, tollként gépeket használ az alkotó. S a készülékek, mindegy, hogy fénymásoló az, szkenner vagy kompjúter, fax, digitális kamera s miegymás arra szolgálnak, hogy így vagy amúgy, megidézzék illetve megjelenítsék a fényt. Susanna Lakner végső soron elektronikus gépekkel történő fényfestészetnek is mondhatná azt a műfajt, amelynek kizárólagos képviseletére szerveződött egykor a MET.

A hazai elektrográfia története némileg a MET megalapítása előtt kezdődik. Az 1980-as években két művészcsoport talál rá erre a pillanat örömét és erejét képviselni kész önkifejezési és teremtési lehetőségre. Az bennük a közös, hogy egyik sem kíván a hagyományos sokszorosítói technikákkal tevékenykedni, inkább érdekli mindannyijukat  az individuálisan használható módszer, s az, hogy a művészi alkotásokat sosem eredménynek, hanem egy sokdimenzió mentén leírható, bonyolult folyamat valamelyik stációjának tekintik. Ez a mentális meghatározottság indokolja, hogy – mind a nemzetközi, mind a hazai pályán a - az elektrográfia első művelői a vizuális költészetet átértékelő módon művelő (mondják: neoavantgard) költők és a köznapi vizuális közegre leginkább figyelő, a sokszorosító eljárásokat megunó grafikusok. Költők és egyedi kisgrafikákat teremtő alkotók fognak össze a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején, példát szolgálva egyben arra is, hogy a társművészetekre való figyelés miféle erővel lehet termékenyítő.

A fény, és a fény által megragadható szellem ekként került ismét – most azonban szinte pőre módon, azaz anyagként – az irodalmi-képzőművészeti érdeklődés középpontjába. A MET utóbb ennek a mozgásnak az egyik intézményesülő formája.

Előzményként fel kell említeni az Árnyékkötőknek nevezett, eredetileg négy tagból álló, 1990-ben létrejövő tagozatot. A nemzetközi kapcsolatrendszerbe beilleszkedő, gyorsan híressé váló csoportnak sikeres, nemzetközileg is jegyzett kiadványa van, s ha hinni lehet az esztétáknak, mintegy 250 művésszel, azaz a tevékenységükkel rokon munkákat folytatóval tartanak dokumentált kapcsolatot. Minket, ebben a pillanatban kizárólag a quadriga csillogóan jelentőségteljes elnevezése érdekel: Árnyékkötők.  A fény jóvoltából látható jelenség rögzítésére szövetkeznek, a fénymentes, a sötét térrészek jóvoltából nem másról, mint a fényről fogalmazzák meg az állításaikat. És persze egyben a fénytudatlan sötét foltokat is jellemzik.

És némiként előzmény, ámbár inkább az önszerveződéshez járul hozzá, Bohár András elméleti és képcsináló tevékenysége.  A negyvenöt évet élő Bohár a kilencvenes évektől vesz részt a hazai vizuális költészeti és elektrografikai életben, részben mint alkotó, s egyre terjedelmesebb részben, mint teoretikus. 1999-ben tíz év poétai munkájának összegzéseként jelenik meg az a kiadványa, amelynek a címe: Plótinosz álma.  Bohár szövegei egy metafizikai valóságot feltételeznek – akár azért, mert ez teszi lehetővé a kötet beszélőjének megszólalását, akár azért, mert a könyv megszólalója alteregója Bohárnak.  Plótinosz fénytana idéződik itt is föl.
Fény, fény, fény. Harminc éve tehát sok hazai alkotó művében a fény és fényhiány rögzítődik, vannak, akik tehát nem a színhez, a folthoz, a vonalhoz, hanem az azokban is jelenlevő világossághoz és sötétséghez, illetve e dualitás milyenségeihez jutottak el. Az a negyvennél több elektrografikus alkotó is, akik most Keszthelyen, a MET-hez kötődően a Víz-Tükör hívószó alapján készítették el munkájukat, abban közösek, hogy továbbra is a fényről gondolkodnak, s a fény megjelenítéseivel bíbelődnek. Tegyék az úgy, mint Bátai Sándor vagy Láng Eszter, akik egy víztükörről illetve tócsáról készült felvétel alapján készítik el digitális nyomataikat, a hollandiai Czető Beaty, aki egy romos épület belterének alját láttatja olyannak, mintha a Stalker egyik jelenete volna az, a Berlinben élő Lux Antal, aki a fényes vízképbe színek csíkjait helyezi el, vagy Pál Csaba, aki egy zuhatagot kompjúteren modellez.

Elhangzott szeptember 28-án a Magyar Elektrográfiai Társaság Víz-Tükör című kiállításának megnyitóján a Balaton Kongresszusi Központban Keszthelyen.
A kiállítás megtekinthető október 19-ig.
8360 Keszthely, Fő tér 3. www.balatonszínház.hu
Fotók: MET

Géczi János: Torma és Karfiol

Kérem, ízlelgessük hosszan a nevet. Mit éreznek nyelvük hegyén, peremén és a gyökén, ha kimondják. És vajon ugyanaz-e az érzetük, ha hangosan ejtik ki a két szót: Torma Cauli, vagy ha csupán suttogják, és milyen benyomásaik vannak, ha előbb belekóstoltak a minimalista kollázsok-dekollázsok világába? Én magam elejétől végéig egy markáns, vad aromát érzek, még ha ezernyi változatban is. Még ha különféle az intenzitásuk is, a kékes színű, érdes gyökérhéjú tormának s a káposztaféléknek közös sajátossága a csípős, izgató érzést kiváltó ízanyag. Egy gyökér és egy szerteszét burjánzó rügy, a szerzetesek kauliflórja (angolul Cauliflower), azaz a karfiol (Linné óta Brassica oleracea) jelenítődik meg a művészneve révén a műtárgyalkotónak – akit a középkorban csakis László mesternek, Ladislavus magisternek mondottak volna volt.
Ne idegenkedjük ettől az etimologizáló és a szignatúra tanát is segítségként vevő okoskodástól. Az európai hagyománynak, a felvilágosodás környékét és örökségét kivéve, létezik oly része, amely holisztikusan igyekszik megragadni a dolgokat, s a lényegükhöz tartozónak gondolja a dolgot megjelenítő nevet. Ezzel a módszerrel Torma Cauli maga is él, mikor tárgyakat konstruál. Hol a színt, hol a szétfoszló papírdarabot, hol a komputerrel megvalósítható eljárás látható következményét ragasztja-tapasztja fel egy-egy ügyre, dologra, érzésre, és így nem csak új öltözetet, de létrehozza az új ruhába bújtatott valóságot is.
Torma, amikor lemondott szláv eredetű nevéről, a Lászlóról, mintha levetette volna magáról annak jelentését is. Mintha jelezné, hogy nincs szüksége sem a hatalomra, sem a dicsőségre. Helyette a név hátterében meghúzódó jelentéseket vállalja szívesebben: a Lászlóból a türelmet, az ötletességet és a találékonyságot. Túl a névről való lemondáson is, valóban, Torma, még ha modern és antik kulturális hulladékokat a modern technológia használatával is alkalmaz, ízig-vérig középkori mesterember, akinek sem a precizitása, sem a pedantériája, sem a léptéke és énképe ellen nem lehet kifogásunk. A középkoriassága a mentalitásának lehet a következménye. E lelkület következményét viseli is, mint a szakállát.
Látható, Tormának, ahány megközelítése, annyi viselete is van. Legfontosabbak azonban a mások által teremtett dolgok darabjaiból összeálló ragasztások. Ezek azok, amelyek majd kizárólagosan fogják emberünket idővel képviselni.
De művészmesterünket a karfiolsága felől is megközelíthetnénk. A karfiolnak jeles a legutóbbi időkből származó szakirodalma. Tolnai Ottó, aki életművének egyik központi jelképe az agyszerű, fehér, zöldségként használt húsos virág, sok-sok szempontot kínál Torma munkássága vizsgálatához – valójában éppen általa lehet megérteni és megfelelő alázattal értékelni alkotónk tevékenységét. Egyfajta vegetatív türelemről, a létezés rendjének fölfedezhetőségéről, a hagyományból való előlépés és a hagyományba való beleolvadás rendjéről való ez a Tolnai- és ez a Torma-szavú tiszta beszéd.
Torma, ha azt írja magáról a honlapján: Foglalkoztat a művészet több ága, a festészet, (digitális) grafika, fotó, jelenleg a mail art. Különösen érdekel a természet és a különböző kultúrák, történelmi korok együttélése a jelenben, akkor azt minden ízében komolyan kell venni. Igazán komoly művészszemélyiség s ezen kívül minden megnyilvánulása mély értelmű. Önjellemzésétől függetlenül magam is olyannak látom a tevékenykedésében beágyazódó őt, mint Rómát.
Miért?
Vannak helyszínek, amelyekben a múlt valamennyi helyszíne, illata, látványa, szaga, figurája, eseménye képes időről időre megjelenni. Ahol a dolgok nem csupán egymáshoz érnek és alakzatba rendeződnek, de kitapintható az a hagyomány is, amely mentén megformálódik az emberi világa. Rómát járva szüntelen elcsodálkozik az ember, miként létezik egymásban a pogány és az őskeresztény, a középkori és a reneszánsz és a barokk hagyomány, úgy, hogy a jelenkor tenyerén felemelve mindegyiket hozzuk a szemünk elé; miként, hogy a császárkori kiméra-főjű oszlop tövében mindössze a gerincoszlopa mentén szőrös, azték vérvonalú csupasz macska hever s mancsával egy kínai gyártmányú, sötétben világító labdát pofozgat; s miként is lakhat az Aventinus rózsaligetének sarkában Jekatyerína, az orosz származású gőzmosodás, ha minduntalan arról beszél, neki a Fekete-tengernél saját villája van. A dolgok együttélésének sajátosságát kutatja Torma Cauli – szögezheti le bárki menten a mondatai alapján, akkor is, ha egyetlen művet sem ismerne még tőle.

Ámbár kétséges, hogy az ily értelmű hagyomány alapján önállóan létrehozott műről szabad-e beszélni, avagy egyetlen szót is ejteni arról a figuráról – szokásosan művésznek mondjuk –, aki révén ezen alkotások manifesztálódnak. Van-e értelme alkotónak mondani azt, aki nem tesz mást, mint az egykor létezett egészekből – emberéletekből, szerelmekből, könyvekből, házakból és kertekből – fennmaradt törmelékek, s a törmelékek lenyomatai segítségével igyekszik azonosítani a múltat, s révükön emlékszik a saját test előtti kezdetekre – miközben az esetlegesen megjelenő tárgyi elemeket is játéktárgyaiként veszi birtokba? Amikor maga sem egyéb, mint egy alkalmilag létrejött, időleges biológiai lény, a természet furcsa evolúciós terméke, aki minden pillanatában meghatározott, s vagy jól választ a számára megjelenő lehetőségek között, vagy nem.
Szó, szó, szó: Torma Cauli és az általa művelt festészet, grafika, fotó, levélküldeményezés arra kérdez rá, hogy milyen is az emberi kultúrába vetettség. Persze európaiként, huszonegyedik századi emberként, tisztes korú férfiúként, hogy a Torma-műtárgyakban reprezentált sajátosságok egyikét-másikját mint identifikációkat fölemlítsem. És ne felejtsem e sort kiegészítve, a művész önmeghatározásának elvét elfogadva, a sajátosságok végére illeszteni a tormát és a karfiolt is.

Elhangzott Torma Cauli kiállításán 2010. szeptember 16-án, Székesfehérváron.
Fotóbeszámoló: Arnolfini Archívum
Azonos szöveg, még több kép
az Irodalmi Jelen oldalán.