Susannicon in the Jungle

... avagy a szerkesztőség a 21.századba megy 

Pár éve Szigetszentmiklóson, ahol egy szombat délután gyűltünk össze az Arnolfini Fesztivál alkalmából, arról beszélgettünk baráti körben, mi lenne, ha nyitnánk egy közös blogot. Csak magunknak. Ahol elmesélnénk, miket olvastunk, milyen filmeket ajánlunk egymásnak megnézésre, mely kiállításért érdemes utazni egy kicsit és mit érdemes hallgatni. Így is lett. Susannicon lett a neve. Úgymond a Planet Susannia nemzetközi hálózati csomópont magyarországi lerakata.

Aztán lassan átköltöztünk majd mindannyian más közösségi mediákra is, képeket osztunk meg az INSTAGRAM-on, nemzetközi kapcsolatokat tartunk fenn a Facebookon, csoportokhoz csatlakozva cserélünk véleményt a világgal. Egy letűnt korszak relikviájaként kezdett feltűnni a blogozás.
Mígnem egyik szerzőtársam feltette a kérdést: miért is hanyagoljuk a blogunkat?
Elgondolkoztunk ezen és magunkba néztünk. Más helyekről szerezzük az információinkat. Igaz. De nem lettünk kevésbe lelkesek az új felfedezések iránt. Ha megosztjuk blogbejegyzéseinket a Facebookon, ugrásszerűen megnövekszik a nézettségünk, sőt a digitális fordítóberendezések segítségével német, amerikai és japán barátaink is felfedezhetik, hogy ezen a fura nyelven, nagyjából ugyanazokat a dolgokat vitatjuk meg, amiket ők is olvasnak, néznek, ismernek.

Éva, aki évtizedeket töltött az egyik legpatinásabb magyar levéltárban valódi papírra írt, nyomtatott kincsek között, most az elektromos könyvre esküszik, én pedig újabban sorozatokat nézek az Amazon tévén. Itt tartunk.
Mikor a ludwigsburgi filmfőiskolások által alapított kiváló videótéka bezárt, tanácstalanul néztünk egymásra; mi lesz most velünk? Vége a világnak?
Nem lett. Az Amazon alakított egy CD kölcsönzőt. Kinéztünk egy filmet, elküldték a DVD-t, aztán miután megnéztük, áthajtogattuk a borítékot amiben érkezett, bérmentesen visszaküldtük a feladónak és máris jött a következő. Aztán ez is bezárt, a vállalat átment internetes közvetítésre. Vége a világnak?
Nem lett. Már jó ideje csak kábeltévé létezik, tévékészülékünkben internetcsatornák, csak aktivizálni kell őket néhány mozijegy áráért.
Hát így lett.
Már nem csak hétvégén nézhetünk jó filmeket, hanem akkor is, ha nincs semmi a tévében.
Innen már csak egy lépés volt, utánanézni, miért mondják, hogy a sorozatok ma már jobbak, mint a mozifilmek?
Miért van, hogy évente különleges témájú sorozatok nyernek Emmy-díjat New Yorkban? Mért van, hogy egyre jobb színészek játszanak ezekben?

Hát így esett, hogy sorozatok rabja lettem én is.
Legújabb kedvencem a Mozart in the Jungle. Ezt ajánlom most.
A New York-i Filharmonikusok új karmestert kapnak Rodrigo de Souza személyében. Az ifjú mexikói unortodox módszerekkel és kimeríthetetlen lelkesedéssel veszi át a csapatot. A sorozat, amely a Coppola-klán égisze alatt készült, reanimálta bennem klasszikus zenei ismereteimet és újra előhozta az élményt, amit a közös zenélés adott az általánosban. A remek színészek Gael García Bernal, Malcolm McDowell, Saffron Burrows mellett olyan világhírű muzsikusok kameóznak egy-egy  epizódban, mint Gustavo Dudamel karmester, Lang Lang zongoraművész, Joshua Bell hegedűművész.
Igazi élmény. És közben felfedeztem magamnak Sibeliust is...

Színházról és rólunk

Változnak az idők, halad szépen előre a technikai fejlődés, de mintha nem tudna ezzel lépést tartani a technikai eszközök használatának kultúrája. Az már természetes, hogy a közösségi közlekedésben résztvevők úgy gondolják, az utazók valóban egy közösséget alkotnak: családot, baráti kört, vagy valami hasonlót, következésképpen a buszokon, villamosokon mindenkit mindenről tájékoztatni kell. Ennek legjobb módja, ha üvöltve, vagy legalább hangosan telefonálnak. Feszülten figyel az utazóközönség, hogy vajon Joli mikor veszi észre, hogy Zoli már régóta mással pörög? („Nem mondoooood?!”), vagy hogy mennyi volt a tényleges nyereség X cégnél és mennyi vett ki a cégből az ügyvezető, névvel, telephellyel beleordítva a busz utasterébe. A vonatokon már lehetetlen olvasni, mert legalább ketten csacsognak sztereóban mellettünk, olyan témákról, mint hogy „Hol vagy?” „Itt vagyok.” „Na mizujs?” „Megyek haza.” „Jó, majd találkozunk!” „Majd beszélünk!” És a kedvenc nyitómondatom is mindig elhangzik, a „Na mondjaaaaad!” 

Úgy tűnik, mostanában a mobiltelefonok újabb sikeres terepfoglalást hajtanak végre, méghozzá a színházak nézőterein. Eddig csak bele-belecsörögtek az előadásba, vagy erőszakosan pittyegtek az sms-értesítések, de manapság már egyre több néző gondolja úgy, hogy előadás közben is muszáj hüvelykujját a világ információs ütőerén tartania. Az elsötétített nézőteret világító telefonok tarkítják, zavarva ezzel a telefonhasználó körül ülőket és talán a színészeket is. Nemrég az előttem ülő nő fotózta a mellette ülő hozzátartozóját, hosszasan, több beállítást próbálgatva, gondolom ebből született a "színházban anyámmal" című kép, a közösségi médiában természetesen azonnal megosztva. („Nahát! Megint színházban vagytok? - Igen! - Komolyan? Min? - Gogolon! - Őrület! - Lájk!”) Hálás voltam nekik, hogy nem szelfiztek, mert esetleg azon már én is látszódtam volna, hacsak nem kezdtek volna bele egy profi képkivágási eljárásba ott a jobb oldal, 6. sor 13. székében. 

Evés-ivás egyelőre csak módjával van a nézőtéren. Aki nem itta meg nap közben az ajánlott folyadékmennyiséget, vagy kiszáradt a szája a dráma okozta izgalomtól, az a nézőtéren folyamodik a sziszegős ásványvizes-palack kinyitáshoz majd a víz kortyolgatásához, de előfordul cukorka kicsomagolása is, celofánzacskóból, bár olyat még nem láttam, hogy valaki hűtőtáskával vagy popcornos vödörrel üljön be, de ez talán már csak hónapok kérdése. 

Kukorelly Endre: Országházi divatok; Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról

Kukorelly Endre többször utalt arra, hogy a színházi (és a parlamenti) kultúra alapja, hogy a széksorok közötti oldalazáskor ne a feneküket fordítsuk a székekből udvariasan felállók felé, mert ez a kulturális-világvég eljövetelének egyik legkézzelfoghatóbb jele. Schiff András egy komplett koncertetikai tanácsadót közölt egyik könyvében arról, hogyan viselkedjen a néző, ha valóban zavartalan előadást szeretne látni-hallani, így például aki felsőlégúti betegséggel küzd, ne menjen koncertre. Az ilyen jellegű tüneteket Ascher Tamás konkrét eszközökkel próbálja orvosolni, lásd Ascher-féle szopogatós cukorka. Mondanom sem kell, hogy valamennyien heves támadásokat kaptak ezek után.

Bízom benne, hogy valakik már elkezdték fejleszteni a home-theatre médiaeszközt, aminek használatával nem kell majd elmennünk a színházba, hanem otthon, elsötétített nappaliban nézhetjük az on-line előadást. Ez nálunk úgy megy majd, hogy zárt helyiségben helyezem el az akkumulátoroktól megfosztott mobiltelefonokat és a túletetett macskákat, leeresztem az összes redőnyt, kiírom a kapucsengőhöz a vízóra állását, üzenetet hagyok a katasztrófavédelemnek miszerint kiürítés esetén sem vagyunk itthon. A tapsot pedig elküldjük csatolt fájlban a művészek e-mail címére, amit ők letölthetnek akár már a meghajlás közben.

A más úton megszerezhetetlen tartalmakról

A Magyar Festők Társasága Friss üzenet 2. című kiállításának katalógusából

A. Bak Péter: A nagy rátelepedő

„A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem inkább láthatóvá tesz” – gyakran idézik Paul Klee-nek, a nagyszerű svájci festőnek ezeket a szavait. Olykor elhomályosul a kijelentés eredeti formája, és gondolkodva, beszélgetve a művészetről inkább mint óhaj, vagy mint szabály jelenik meg. Valahogy így: „A művészetnek nem a látványt kell ábrázolnia, hanem láthatóvá kell tennie azt, ami a felszínen nem látható.” Vagy kissé másképpen: A művészet dolga, hogy mélyebb összefüggéseket tárjon fel, ne elégedjen meg felszínes megközelítésekkel. Ezek az eltérő interpretációk, vagy ha úgy tetszik, a festő gondolatának pontatlan felidézései csak arra vallanak, hogy valami fontos és alapvető dologról van szó, ami továbbgondolásra ösztönöz. Mindenesetre érdemes újra és újra visszatérnünk az eredeti megfogalmazáshoz, mert azt hiszem, a kijelentés ténymegállapítás-jellege a legfontosabb: általánosságot tükröz; az rejlik benne, hogy „ez mindig is így volt, és így is lesz”. Tehát a kortárs művész is levonhatja a maga tanulságait, (meg is szokta tenni), ám az idézet pontos fordításából az tűnik ki, hogy Klee a művészetnek mindenkori alapvonásáról beszél. Ha belegondolok, tulajdonképpen olyan vonásáról, ami a művészetet művészetté teszi. A művészet olyasmivel ismertet meg, más úton megszerezhetetlen tartalmakkal, melyek különben feltáratlanok maradnának a számomra. 
       

Székács Zoltán: Kommüniké

Ha pedig mint alkotó művész, mint festő gondolkodom Klee mester híres mondatáról, akkor görnyedezem a felelősség súlya alatt. Ez nem romantikus túlzás, nem is fellengzősség. Állok a fehér vászon előtt, amin még bármi lehet, és rajtam múlik, csakis rajtam, hogy vajon „láthatóvá teszek-e” valamit, ami eddig még valahol a végtelenben lappangott, lesznek-e az ecsetvonásaim mögött feltáratlan világok, vagy csak egy festékkel bekent síkfelületet hozok-e létre —, szakmai kérdés is, főként azonban újra és újra szükséges igazolása kell legyen művészi létjogosultságomnak magam és a világ előtt.
       

Hérics Nándor: Szikora széke

A festő fest, mert nem tehet mást. És reméli, hogy ez nem kényszeres pótcselekvés, hanem értelmes, hasznos cselekedet. Reméli, nem biztos benne. Csak a benső meggyőződésére, a hitére támaszkodhat, mert kevés a visszajelzés. Kevés? Hiányzik, úgyszólván. Ez nem a kritika hiányának obligát felemlegetése. Kevés az érdemben adekvát reagálás. A tartalmas párbeszéd. A szakmai vagy „civil” partner, aki firtatná a festő szándékait, s összevetné az eredménnyel. Aki értené a vizuális kifejezés, a képi nyelv tájszólásait, a nyelvjárás finomságait. Akinek önállóan kiformált ízlése van, s ez nem áll meg valahol a XX. század közepén, vagy még korábban. Aki együtt él a korával, s nem hökken meg azon (nem sértődik meg, nem háborodik fel amiatt), hogy a ma élő művész mai problémákkal kűzd, élményanyaga a jelenkor, s új meg új (nem tegnapi, 1940-es vagy még korábbi) kifejezésformákkal próbálkozik. A XXI. század világához mai formakincset keres. És ha az eredmény netán hasonlít a kiinduló világhoz, világunkhoz, akkor nem borzad el (ahogyan a világtól, amelyben él, sem borzad el lépten-nyomon), hanem értékeli ezt a „hasonlóságot”. S netán megvesz és felakaszt az irodájában vagy a lakásában egy-egy kortárs művet.
       

Gajdán Zsuzsa: Kitörés

Ha valaki belülről látja képzőművészeti életünket, figyelemre méltó ellentmondást fedezhet fel. Üzleti nyelven szólva: a kereslet szinte teljes hiánya nem befolyásolja a kínálatot. Élénkség uralkodik a kiállítások: galériák és rangos kiállítóhelyek környékén, a művésztársaságok egy részében, a képzőművészek jelentős csoportjaiban, különösen a fiatal, pályakezdő művészek között. A közönség érdektelensége, a kritika szegényessége, elégtelensége, a politika súlyos ingamozgásai nem kedvetleníti el a képzőművész társadalom túnyomó részét. Ragyogóan színes és gazdag a mai magyar művészet. Az okok kutatása messzire vezetne. Az alapítványi rendszer és a társasági törvény jóvoltából létrejött számos művésztársaság munkája bizonyára része ennek. Elhivatottság? Belső kényszerítő erő? Mindenesetre a művészek dolgoznak, A FESTŐ FEST.

Kováts Albert festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke

Ország Liliről jut eszembe...

 egy  jelenség, melyről az elmúlt évtizedekben nem igen esett szó.
Még semmi nyoma nem volt a számítógépes grafikának, és a digitális világ megalkotói tán még meg sem születtek vagy épp csak elkezdték imitt-amott tanulmányaikat, mikor Ország Lili a hatvanas években az alkalmazott technika  - rádiós áramkörök -  révén  egy olyan vizuális nyelv felfedezése és alkalmazása felé indult el, amiről akkoriban még sejtéseink se lehettek.

A képzőművészet és tudomány összefüggéseiről doktorandusz hallgatóknak tartott kurzusaim alatt alakult ki a rögeszmém, hogy a képzőművészetben jóval előbb jelennek meg dolgok, mint a tudományban, intellektuális szinteken. Talán a festők szobrászok különös képi érzékenysége, vizionárius képességei miatt előre megérzik, megsejtik, amit a jövő megteremt.

 

Labirintus. A kastély őrzője 1977 A Kiscelli Múzeum tulajdona*

Újra kellene elemezni Ország Lili életművét a digitális világ felkínálta új  szempontokból. Hátha valaki rádöbben ennek jelentőségére. Az idő, mely utóléri a műveket...  

Ország Lili: Ariadné fonala I. 1975-76 A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona*

Ország Lili kiállítása a debreceni MODEM-ben 2014. január 19-ig látható.
S. Nagy Katalin 

*A képek S. Nagy Katalin: Ország Lili című monográfiájából származnak.

Nagymama kincsei a bolhapiacon

Új szenvedélynek hódolunk 1-2 éve. Úgy kezdődött, hogy Szilveszter egy rossz napján elvetődött a celldömölki bolhapiacra, ahonnan gazdag bakelit zsákmánnyal tért haza. Először rajta hatalmasodott el a zsákmányolási ösztön, aztán engem is megfertőzött, ahogy kiderült, a kismartoni Merkur áruház parkolója kora tavasztól késő őszig várja vasárnaponként az árusok mellett azokat a magánembereket is, akik leszurkolva némi helypénzt itt szabadulnak meg a megunt, kinőtt ruháktól, játékoktól. Bennünket ebből az egészből a „kínai előtti korszak” ezen belül is a lemezek, CD-k, zenehallgatással kapcsolatos kütyük, valamint a porcelán és fajansz teás készletek darabjai,  kannák,  és a háztartásban felhasználható  ez-az érdekel. Békebeli minőségben, fillérekért jutok hozzá míves és használható dolgokhoz. (Persze soha nem ahhoz, amit éppen keresek.) 

Kedvenc eladómnál mindig találok valamit. Profi, aki szemmel láthatóan hagyatékokat árul ki, ráadásul kedves és értelmes, mindig váltunk is néhány szót.   Ami idevonz, egyben megrémít, hogy itt, és persze sok helyen másutt is elhalt szülők, nagymamák és nagypapák hagyatéka kerül a dobozokba, hajdanvolt háztartások köznapi tárgyai, vagy féltve őrzött kincsei. Monogramos, talán egyszer sem használt vászon, damaszt ágynemű, konyharuha a stafírungból, fényképalbumok, diagyűjtemények, képek, 8 mm-es filmvetítő, lemezgyűjtemény, porcelán-nemű, evőeszközök. Olyan dolgok, amiket annak idején nagy gonddal válogatott, gyűjtögetett és őrzött valaki, aztán a rokonság még fizetett is azért, hogy mielőbb kiürüljön az eladandó lakás. A fotókon komoly arccal a zongora körül gyülekező család a századfordulóról,  fiatal, erőtől duzzadó ifjú egy csónakban a 30-as évekből. Őket már nem nézegetik büszkén  a déd- és ükunokák…

Idehaza gyors lemez és CD tisztogatás után izgatott várakozással hallgatunk bele a felvételbe. Hála az odakint használatos gyémánt tűknek, ritkán ér bennünket nagy csalódás. Amikor a helyére kerül a  kimosott, megtisztított, kiglancolt holmi, hallani vélem  a nagymama megkönnyebbült sóhaját odafentről: talán jó helyre kerültek! 

A színek világa, 1#

Az olvasóknak talán meglepetés lesz az első kép, de tudom szeretik a könyveket és a gasztronómiát is.

Szerény darabszámú szakácskönyv van kéznél a konyhaszekrényen, a Barikát és Malackát csak a hangulatkeltés végett hagytam a képen. Reggelente a nap éppen rájuk süt. Mellettük a kosárban van a szalvétakészlet. A kosár félig takarja a kedvenc Horváth Ilona Szakácskönyv-et. Talán szokatlan a bevezetés, de mindennek komoly jelentősége van, mégpedig a fakulás miatt. Szakszóval a színek fényállósága kerül terítékre.

Jól látható, ahol a kosár takarta a címlapot megmaradtak az eredeti színek. A felület többi részén fura módon szinte csak a kékek maradtak meg, Tessenek csak a könyvespolcról levenni néhány kötetet és a gerinc színét összevetni a takarásban lévő címlappal, különösen papírkötéseknél. Vagy figyelni az utcán, a régi plakátoknál is szinte csak a kék marad meg, minden valószínűség szerint ez a berlini kék (párizsi kék, porosz kék) - ez a szín majd még sorrakerül-, amelynek kiváló a fényállósági mutatója.
Bíborbanszületett Konstantin neve, a bíborcsiga, a bíbortetű -amelyet aranyárban árultak Amerika felfedezése után- és számtalan adat bizonyítja milyen nagy jelentősége volt hajdanában a tartós színeknek. Sajnos ez ma csak burkoltan képvisel értéket, ki ne találkozott volna a mosógépből kifolyó színes vízzel, jobbik esetben nem fogta össze a többi ruhát. Csak a művészfestékeknél van szigorú kritérium a minőséggel szemben.

Amennyiben betartják a szabályokat! A nyomtatópatronok színeinek fényállósságáról nem találtam nyilvános mutatókat. Gyakorlati példát azonban tudok mutatni. Cy Twombly egyik kedvenc festőm munkáját mintegy nyolc éve töltöttem le és nyomtattam ki, a szoba falán közvetlen napot nem kapott, mégis érdemes egymás mellett megnézni az újra, frissen letöltött ugyanazon kép mellett.
Egyre jobban terjed a művészek körében a számítógépes alkotás, az elektronikus nyomtatás, ugye nem baj, ha ezek után óvatoságra intem őket!
Egy kis szakmai terminológia szükséges még, a magyar köznyelv nem tesz különbséget színezés és festés között. A textíliákat és más anyagokat ha saját anyagában tesszük színessé ez a színezés, ha por alakú pigmentet keverünk kötőannyaggal és egy felületre felvisszük, ez a festés.
A 19. század második felében elindult mesterséges színezékek, festékek előállítása az addig korlátozott színskálát szinte korlátlanul kibővítette. Később derült ki, hogy többségének meglehetősen rossz a fényállósága, ezután indultak meg azok a vizsgálatok, amelyek alapján a mai szabványok létrejöttek.

Aki volt a Szépművészeti Múzeum Van Gogh kiállítását megnézni, már nem ezt látta, a korabeli (olcsó) nedvzöld festék mára csaknem elveszítette színét. A múzeumok, kiállítások termeinek megvilágítási mértéke az egyik kritériuma a műtárgyak megóvásának, senki ne vegye tehát zokon, ha belép egy kiállítóterembe és úgy véli 'sötét' van, hamar hozzászokik a szeme a fényviszonyokhoz.

Ajánlott irodalom:
Kurt Wehlte: A festészet nyersanyagai és technikái. Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 1996.

Forma és tartalom

Nagyon szeretek könyvesboltokban kujtorogni. A könyveket tárgyként is szeretem, idegen országokban a helyi nyelv ismertének hiánya sem szokott visszatartani a portyázástól.
Vettem már kötetet, amiből egy kukkot sem értettem, de szép volt a tipográfia és szenzációs a képanyag.
Horizontom tágulását legutóbb a Barnes & Noble manhattani és brooklyni kirendeltségeiben töltött kellemes órácskák aranyozzák be, ahol az üldögélős helyekért komoly közelharcot kell vívni, de a puha szőnyegpadlóra telepedve is hagyják az embert böngészgetni.
Manapság egyre több kötet jelenik meg egyidőben, azonos köntösben a világ különböző helyein. A svéd krimik nagyjából ugyanúgy néznek ki mindenhol, sok művészeti albumnak pedig csak a szövegét fordítják le a helyi nyelvre. Vannak azonban kultúrális különbségek. Irodalmat például hasznos a helyi közönség ízléséhez, vizuális szokásaihoz igazítani, mert más után nyúl az angol olvasó, más könyvet szeret polcára tenni a német és francia, más szólítja meg a magyar könyvbúvárt.

Az angol zsebkönyvek kellemes méretűek és habkönnyűek, papírjuk szépen sárgul, a kenyérbetűnek használt típusok pedig nem fárasztják a szemet. Alan Bennett bestsellerének fedelét diszkrét dombornyomással nemesítették.
Ugyanez a könyv Németországban a Wagenbach kiadó gondozásában jelent meg, amely kis bibliofil ódákat teremt a rábízott anyagokból. Az itt látható kis kötet vászonkötésű, a címsorok fóliával nyomódtak bele, Erzsébet királynő képe pedig jó minőségű nyomaton kézi munkával került a címlapra.

Ez a remekül megírt és szórakoztató olvasmány Magyarországon
Rakovszky Zsuzsa fordításában jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában 2009-ben. Sajnos vele személyesen nem találkoztam portyázás közben, amit nagyon sajnálok, mert jó lenne megnézni ki tervezte és megvenni ajándéknak, mert nagyon szép így messziről.

Én mindig elolvasom az impresszumot, és az utóbbi időben feltűnt, hogy a legszebb köteteket Gerhes Gábor tervezi,
aki az Európa Könyvkiadó művészeti vezetőjeként 2010 óta forradalmi változásokat hozott a tipográfiába. Maga köré gyűjtött fiatal csapatával sikerült behúzniuk a magyar könyvtervezést a huszonegyedik századba. Legfrissebb alkotása Temesi Ferenc Bartók című kötete, melynek borítóján olyan mesterien sikerült Bartók nemzeti/nemzetközi identitását vizuálisan megragadni, hogy legszívesebben óriás plakáton nézegetném. Az ő tervezésében került a polcokra az újra fordított Ulysses is, amiről nemrégiben magam is írtam a Susanniconon. A Szabadság, kedves íróm, Jonathan Franzen legújabb regényének látványa is Gerhes tehetségét dícséri.
Remélem ennek a sokat ígérő társaságnak sikerül lassan, de biztosan magukkal húzni, vagy ha nem megy, végleg maguk mögé utasítani azokat, aki csak megnyomják a "borító" feliratot a gépükön és máris kiugrik egy banális fotó banális betűtípussal középre zárva.
Magyar olvasók istene, add, hogy így legyen!

Bálint Endre fotómontázsai

Furcsa, mostanában maguktól beugranak ifjúkori emléktöredékek, néhányat meg is írtam. Szerintem akkor történik a férfiemberrel ilyen, ha közelálló női személyek valami miatt nagyon féltik, önkéntelenül az emlékeibe menekül az ember. Az is lehet, hogy simán biológia, kezdek öregedni; vagy egyszerűen a telehold szól bele? "A lényeg az..." szokta volt ilyenkor mondani anyukám, ha rajtakapta magát, hogy sokat fecsegett. Tehát, ifjú koromban Bálint Endrén (és Vajda Lajoson, mint sokan mások) nőttem fel, ha művészetről van szó.

Bálint Endre így ír magáról feleségének: "Ismered a bennem levő kettősséget: a szinte állandó szomorúságra való hajlamot és ugyanakkor a kicsapongó jókedv-igény pillanatait, félelmeimet és vágyaimat, csillapíthatatlan szenvedélyeimet és melegségnosztalgiáimat. Ezért van az, hogy szinte az a groteszk valami történik velem, hogy a 'sötét kutak' mélyéről hozom fel az élményeimet, amelyek a világosságba érve, színesek, játékosak lesznek, és csak én látom a drámát mögöttük, de aki nézi, csak harmonikus, groteszk világot talál, ahol több az életkedv és a lírai elrendezettség, mint az, ami létrehozza: a fekete és félelmekkel teli örvénylés." (Szabadi Judit: Bálint Endre. Corvina Kiadó 1969. A művészet kiskönyvtára 41.)
Bálint Endre művészete kötődik Vajda Lajoshoz, Szentendre és Párizs neveltjei. A konstruktív szürrealizmussal szokták őket (is) illetni, ami kissé embertelenül hangzik számomra, de valós. Az alábbi három fotómontázs kiváló példa erre. 1959-ben készültek Párizsban. Mindhárom saját tulajdonom, sőt, van még másik kilenc. No, azért nem az eredetiek, Szabadi Judit jelentetett meg egy 12 lapos mappát 1979-ben a Corvinánál Bálint Endre montázsaival, A/3-as méretben. Akkortájt én is megvettem, ez a három sokáig ki is volt téve a falra, a többit is kerestem, de egyenlőre nem találom. Szignáltak, a műkereskedelemben komoly értéket képviselnek.

Ami rögtön feltűnik, a lapok háttér nélküliek, üres térben jelennek meg a motívumok, így élesen kiíródnak a körvonalaik, elvonttá válnak, időtlenséget idéznek elő. A szimbolumszerű formák között feléled a tér, arányaik és összefüggéseik egyenként dominánssá teszik őket. A szerkezet világos, tiszta, a szabad képzettársításnak engednek lehetőséget. A címek -felülről lefelé- Félelem a késtől; Szembogár - bogárszem; a harmadik lapét nem találtam meg. Jellemző egyébként munkáinak címadása, pl. A rossz pásztor és az anyák gyásza; Búcsú fiatalságomtól; Halálmadár - madárhalál; A lángtengerész álma; Szőr van a dologban; Mindenkivel tudatom, hogy széthasadt a tudatom; A rab imája, arab imája, a rabi mája stb. A játékosság mellett a tragikum mindig jelen van, a kettőből pedig a groteszk alkul ki.
Kicsit bajban voltam a címadásnál, most montázsok vagy kollázsok? Nem olyan egyértelmű az elválasztásuk - talán nem is olyan fontos. "Max Ernst például mindkét technikát egyszerűen kollázsnak nevezi. A kollázs és fotómontázs között az lenne a kissé erőszakolt megkülönböztetés, hogy míg ez utóbbi fotókkal, addig a kollázs rajzokkal, nyomatokkal, színes papírokkal, újságdarabkákkal operál. ...e műfajnak annyi keveréke született, ...hogy a megkülönböztetést mesterkéltnek érzem" írja Bálint kapcsán Román József. (Bálint Endre. Képzőműveszeti Alap Kiadóvállalata, 1980.)

Ez a meghatározási mód Vajda Lajos fotómontázsánál is gondot okoz. Vajda kollázsai előképei voltak Bálint Endrének, barátságuk jól ismert. A képen a fej Szabó Lajos filozófusé, aki mindkettejükkel együtt az Európai Iskola tagja volt. Irígylésre méltó szellemi közeg egy alkotó ember számára. Azóta az individualizmus és a tudatosság még jobban, szinte károsan az előtérbe került az 'élettel' szemben. Ami még érdekesebb, Szabó Lajos életének második felében, külföldön, kalligráfiával is foglalkozott, több kiállítással értékelték munkáját.

Bálint Endre élete betegsége miatt mindvégig halálközelben telt. Hosszú időket töltött tüdőszanatóriumokban, utolsó idejében már festenie sem volt szabad a festőszerek kipárolgása miatt. Ekkor folytatta kollázsait, a keményítő főzése a ragasztáshoz még megengedett volt. A Falk Miksa utca valamelyik galériájában láttam is belőlük, meglepetés volt. Kollázs mozdulatokkal című sorozata (1983) ebből az időszakból való, amelyhez felhasználta Szabó Lajos kalligráfiáit.
Befejezésként egy idézet saját Felszállott a szépségmadár c. képéről:

Felszállott a szépségmadár 
Minek akkor országhatár 
Sej haj döcög a batár 
Halasember temetésén nevet a tatár
Írja Bálint Endre ki fütyül minden rendre.


Hogy mi minden inspirálta még az ifjú Torma Lászlót, arról az Arnolfini Szalonban újabb adalékok olvashatók. (a szerk.)

A pöttyös lovacska

Nem tudom ki hogy van a bennünk rejtező gyermeki lélekkel, a mai világban mintha egy kicsit a háttérbe szorult volna. Részemről, ha már túl sok a teher, vagy sokáig voltam komoly dolgokkal elfoglalva, muszáj már játszani egy kicsit.

Ez a kis orosz agyaglovacska a legutóbbi El Liszickij bejegyzésem során jutott eszembe. Saját tulajdonom, régen kaptam egy idős kolléganőmtől, ő pedig az elég ellentmondásos személyiségű Ilja Ehrenburgtól. Együtt szerkesztették Liszickijjel Berlinben a Vescs-Gegenstand-Objet folyóiratot 1922-től. Ehrenburg járt Magyarországon -nem derült ki mikor- a Néprajzi Múzeumban, akkor hagyta ott ajándékba néhány szó kíséretében. Kissé már megkopott, elnyűtt, el is tört, a gyermekeim kedvenc játékai közé tartozott. Ami feltűnő rajta, az a leegyszerűsített forma, csak a lényeggel foglalkozott készítője.

Szakirodalmat nem találtam, csupán egyre emlékeztem, Haynal Katalin: Játékok varázsa. Múzsák - Múzeumi Magazin, 1985/1 cikkre. Szerinte is ".. még ma is készítenek fából és agyagból olyan játékokat, mint évszázadokkal ezelőtt. Rendkívül érdekes, hogy voltaképpen nincs különbség... az ásatásokon előkerült falovacskák, kardok, íjak, hajócskák között, amelyek a VII. és a XIII. század közötti időszakban készültek." Hozzá lehet tenni nyugodtan, hogy még korábbra is visszamehetünk, a pankababákhoz hasonló figurák már időszámításunk előtt több évezreddel előfordulnak.

Amiért szóbahoztam az, hogy a mai Játszóházakban csinálnak-e ilyet? Hasonló telített formák már velem is előfordultak, papírmaséból készítettem őket.
Visszatérve a pöttyös lovacskához, a készítője azt mondta -így szól az emlékezet- arra a kérdésre, miért ilyen, azt válaszolta, mert ilyen még nem volt. Ugyanezekkel a szavakkal kaptam meg én is.
-Laci, csináljon olyat, amilyen még nem volt!
Próbálom, próbálom, még nem megy, de igyekszem.

El Liszickij

Két dolgot szeretnék előrebocsájtani. Az egyik, eléggé el nem ítélhető módon szubjektív. Régebben azt hittem az a típusú konstruktivizmus, amelyet többek mellett Liszickij is képvisel rideg, érzelem nélküli. Rögtön hozzáteszem, tisztelem és csodálom őket, de számomra az organikus formák sokkal közelebb állnak, míg rá nem jöttem, mindennek az alapja a kompozíció. A másik, hogy magyar nyelven - legalábbis így tudom - nem jelent meg csak Vadas József: El Liszickij. Corvina kiadó, 1977. A művészet kiskönyvtára 111. című kis kötete, vagyis aki kedvet kapna hozzá csak idegen nyelven tudja folytatni az ismerkedést a művésszel.

Liszickij a Bauhausban.
Ő maga konstruktőrnek nevezte magát, egy személyben volt festő, építész, iparművész, fotográfus, tipográfus, művészetfilozófus. 1890-ben született Vityebszk mellett, amelyről mindenkinek Chagall jut eszébe, közös rajztanáruk volt. Gondjai akadtak művészeti tanulmányaival ezért Darmstadtba ment, ahol építészeti diplomát szerzett, tanulmányai alatt is rendszeresen rajzolt, megismerkedett a korszellem diktálta -ellentmondásos- művészeti élettel. A kubizmus, futurizmus, az absztrakt, a funkcionalizmus születésének időszaka, mindezek átitatják és csak később érlelődnek meg benne.

Az első világháború készteti hazatérésre, könyveket illusztrál, amelyben érződik Chagall hatása, aki meghívja a vityebszki képzőművészeti iskolába tanítani. Malevics is társuk, akivel Chagall nyilvánosan összekülönbözik és lemond igazgatói állásáról. Ekkorra már kész volt Malevics szuprematizmus elmélete. Ez volt az új szemlélet kezdete, amely Liszickijben megérlelte a változásokat és egybeesett a forradalom idejével.

1919-ből való leghíresebbé vált plakátja a Vörös ékkel zúzd szét a fehéreket. Számomra -most már megmosolyogtat- a marxizmus-leninizmus, a kommunizmus, a szocialista társadalom fogalmi konvenciói voltak a technika dicsőitése mellett, amelyek távoltartottak az orosz konstruktivistáktól. Liszickij kapcsán vált világossá, hogy a forradalmiság társadalomban és művészetben időbeli egybeesés, összekeverése idézte elő, hogy ideológiai problémákat okozott. Ebből a szempontból éppen Liszickij élete a legjobb példa, aki a különböző szemléletek között hitt a dolgában és azt kevésbé sikeres időszakokban is továbbvitte. Majakovszkij -akiről kiderült, hogy eleinte szintén festőnek készült- fogalmazta meg "Szovjet-Oroszország iparának művészeit nem a régi művészi segédeszközök esztétikája kell, hogy vezesse, hanem a gazdaságtan, a kényelem, a célszerűség, a konstruktivizmus esztétikája". El Liszickij ezt a maga számára összekötötte saját szempontjaival, hogy azoknak is szóljon, akik nem olvasnak, azaz a látvány hasson.

Ugyanez a szempont vezette az 1921-ben gyerekeknek készített Két négyzet története (1920) c. kis kötetében, hogy alapot adjon a nézni tanuláshoz. Érdekesek a lapokon a tipográfiailag is átgondolt szövegek,
"Íme két négyzet /
A földre szállnak, nagy messzeségből és /
és feketén izgalmasan látnak /
Egy ütés és minden szerte repül /
És a feketére felépül a vörös /
Itt befejeződött - tovább"

Tipográfiai munkássága az egyik legjelentősebb, ha nem is ebben a formában, de szellemi hatása a modern könyv szerkezeti egységének megteremtésére máig is hat. A plakátok, propaganda anyagok mellett emlékezetes Majakovszkij "Hangra" című kötetének és ez a Hans Arppal "Művészeti izmusok" címmel kiadott közös könyvének tipográfiája. Ezek mellett saját elveit, szellemiségét tükröző kiadványok, elméleti írások is jelzik munkásságát.

Talán kevésbé ismert, hogy magyar kapcsolatai közt legfontosabbak a Moholy-Nagy László és a Kassák körrel valók. Ez a fennmaradt boríték és a benne lévő plakát saját "Figurinen" mappájának a hirdetése, amelyet a MA folyóirat tagjainak küldött. Itt cikke is megjelent, a különböző számokban is közöltek garafikáiból jónéhányat. Ezek többsége Proun - projekt utverzsgyényijá novovo (terv az új igazolására), amelyeket Liszickij úgymond ars poétikának szánt. Írt "A mai orosz építészet" címmel a Dokumentum 1927. évi számába is. Több kiadványa mellett Berlinben jelenteti meg a Vescs-Gegenstand-Objet című háromnyelvű folyoiratot.

A képen építészeti munkásságának egyik jelképe a Felhővasaló Moszkvában. Elméleti írásai egyikében az "Ideológiai felépítmény" című munkájában foglalja össze nézeteit: "Számunkra egy műalkotás nem magának való érték, nem öncél, nem sajátos szépség... objektív-tudományos alapra épülő, céltudatos építészeti tevékenység". Ez jellemzi minden munkáját. Azt a számos installációt is, amelyek a nyugateurópai kiállításokon a Szovjetúniót képviselte és kivívta vele a haladó szelleműek elismerését.

A fotómontázzsal is az elsők között foglalkozott, a fotónegatívok egymásra montírozásával készültek. Előremutatóak, a kompozíciós megoldások igazából itt kapcsolódnak leginkább össze -a mai értelemben is követett- szabad asszociációval.

Gazdag életművet hagyott maga után El Liszickij. Őszintén hitt a konstruktőr feladatában, racionalitásban, a technikában, a modern ember és közösségi társadalom létrehozásában. Nem tudhatta még, hogy az ember természeti lénye megmarad minden körülmények között, minden gyarlóságával és nagyszerűségével egyetemben.

Synthesia /a vakok, gyengénlátók és az audiovizuális művészetek viszonyáról

Blazsek András (SK/H), Martin Blažíček (CZ), Kiss László (HU) és Zérczi Attila (HU) kiállításáról (2012 február 1 - március 152B Galéria )

A szinesztézia olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet, egyfajta összeérzést hozva létre többek között a látás, hallás vagy a tapintás között.

 A művészek olyan alkotások segítségével igyekeznek a vakokat és gyengén látókat műbefogadóvá tenni, melyek egyes érzékszervek működésével egy másikat aktiválnak.
Például képet hanggá (majd a fejünkben a hangot képpé) való alakításával. A vakok a hangmagasság ingadozásával érzékelhetik a vonalak mozgását, hullámzását.
A cseh Martin Blažíček installációit látva érthetjük meg a legjobban a folyamatot, ahol erre konstruált gépek papírlapra rajzolt vonalakat és Rorschach tesztekhez hasonló pacákat olvasnak le és alakítanak át hangfrekvenciává.
Blazsek András munkájában egy  asztalban elhelyezett hangszórókból vízcsobogás és más környezeti zajok kényeztették a vak írással is kinyomtatott interjúkat olvasókat.

A kiállítás keretén belül Madácsy István képzőművész és Kroll Zsuzsa a Magyar Vakok és Gyengén Látók Szövetségének érdekvédelmi vezetője tartottak előadást. Madácsy István harminc önként jelentkezővel a színek érzékelését tesztelte. Azt vizsgálták, hogy az enyhén, közepesen vagy súlyosan látássérült egyének képesek-e érzékelni az arcukra vetített színeket. Harmincból mindössze egy valaki nem tapasztalt semmiféle különbséget a méterekről arcukra vetített színek között. Akik igen, azok a színek "hőmérsékletét" érzékelték, amit tulajdonképpen a lámpa távolsága miatt (halogén izzók színházi fóliákkal) fizikailag nem érezhettek.
Voltak, akik a komplementer színek közti "oktávokat" is érzékelték. Egyetlen színt "nem fogott" egyikőjük sem, az ibolyát. Madácsy ezt azzal magyarázta, hogy az ibolya érzékelésére nincs receptor a szemünkben, ezt agyi folyamat segítségével látjuk. Felvetődik a kérdés, hogy milyen pontossággal lehet kísérleteket végezni, ha nem ismerik a betegségeket. Születésüktől fogva vakok, vagy csak később veszítették el a látásukat? Milyen súlyos a látássérülésük? 

   Az előadás második felében Kroll Zsuzsa beszélt a vakok az álmairól. Elmondása szerint minden ember leképezi a világot tudatában, és ez jelenik meg álmunkban. Egy születése óta súlyosan látássérült például hangokkal, mozgásokkal, formákkal vagy terekkel álmodik. Ezeket mind képesek érzékelni úgy nevezett arclátás folyamán, ami minden emberben veleszületett képesség. Ennek segítségével nem megyünk neki a falnak korom sötétben. (láthatatlan kiállítás!) A vakoknál ez különösen fejlett képesség. Zsuzsa nem születése óta látássérült, ezért vannak elraktározott emlékképei. Elmesélte, hogy amióta elvesztette a látását, a gyermekkorában megismert boltot éli meg minden üzletben, ahova bemegy. Annak az egynek a képe még mindig él az emlékezetében. Foglalkoztatott az előadás alatt, hogy vajon hogy lesznek szerelmesek, hogy választanak párt, és hogy nevelnek gyereket? Az előadás végén egy kislány megkérdezte tőle, hogy mit lát álmaiban? Erre csak annyit mondott: "Majd otthon elmondom kicsim."

Szabó Dénes egyetemi hallgató (BME) dolgozata alapján.

Design, a műanyagról

Nehéz ügy. A műanyagokkal összefüggő kérdések bármelyikét is vesszük elő -pl. esztétika, funkció, hasznosság, egészség, fogyasztói társadalom, hulladék, stb.- előbb-utóbb ellentmondásba keveredünk. Ez volt a helyzet a Néprajzi Múzeum Műanyag kiállítása kapcsán is (2006 április - 2007 február), mint az egyik kurátor szembekerültem a lehetséges problémák mindegyikével. Éppen ezért igyekeztünk a műanyag minél több aspektusát bemutatni, láttatni. Nagy híre volt, sok látogatóval, dícsérő és visszatetsző vélemények sokaságával. Egy biztos, sikerült -legalábbis a nyitvatartás ideje alatt- a figyelmet ráterelni. A tudomány szempontjából pedig a már kialakult, a jelenkor kutatására is alkalmas néprajzi, antropológia módszerek beváltak.
Miért is van az ellenérzés bennünk? Az egyik a tudatlanság, a műanyagok előtti anyagfajták többnyire elég részletesen ismertek voltak mindenki előtt, a vásárláskor nagyjából kontrollálni tudtuk mit is veszünk, a műanyaggal szemben ez nem volt érvényes. A kiállítás katalógusa (24x29 cm, 359 oldal, 617 kép) Moholy-Nagy Lászlótól vett idézettel (1929) kezdődik: "A műanyagok alkalmazásánál persze ma még rendkívül óvatosan kell eljárnunk - gyártásuk egyelőre még igen gyakran biológiai-higéniai hasznosságukra való tekintet nélkül folyik, vizsgálati eredményeiket és ajánlásaikat, s főképpen hangos reklámozásukat fenntartással kell fogadnunk, mert a termelés sokszor nem a tényleges igényeket tartja szem előtt, hanem csak a pillanatnyi gazdasági érdekhez igazodik." Ez a második taszító erő ami ellen belül tiltakozunk, a harmadik pedig az esztétikum lehet:

Külön körzetek alakultak ki a külföldiek által gyakran látogatott üdülőhelyek körül ilyen tárgyak árusítására, de a magyarok sem maradnak el túlzottan mögöttük. A kertitörpék gazdag választéka a háttérben látható.

Nem utolsósorban az érzelmi hozzáálásunkhoz az ilyen tapasztalatok is hozzájárulnak. Egy alkalommal megfogalmaztam, a műanyag mint az ember létrehozta anyag, olyan lett, amilyen ő maga, a teljes skálát beleértve.

A tárgykészítés, ipari formatervezés szeletét választottam a kezdeti, a két világháború közötti időkből. Ezek a műanyag ékszerek -és tulajdonképpen az első tárgyak többsége- mind utánzatok, amelyek az új anyag lehetőségeit próbálgatták a régiekből kiindulva. Az előkép ez esetben a gagát (fédrágakő, tkp. bitumennel átitatódott, megkövesedett szén) volt, ilyen anyagú ékszer a római korból elég sok maradt ránk.

Az esernyőnyél pedig a borostyánkő áttetszőségét, a benne lévő zárványokat utánozza. Ennek ellenére ez is és az előzők is több figyelemmel készültek, mint amihez manapság szokva vagyunk a műanyaggal kapcsolatban. Komolyan vették a feladatot, kihasználták az anyag lehetőségeit.

A hasított, elvékonyított teknőspáncél, mint követendő példa volt ennek a celluloidbetétes tárgynak az előképe. Vékony, különböző színű lemezeket hengereltek össze, így tudták ezt a megjelenést létrehozni. A tárgy történetéhez tartozik, hogy eredeti tulajdonosukat deportálták, így került jelenlegi gazdájához megőrzésre, jelenleg is őrzi.

Az art deco segített önállósulni a bakelitek formavilágának. Érdekes, ez a tárgy már a régiségkereskedelem része, 80-100 év szokott lenni az átlag, míg egy-egy tárgytípus eléri a régiség státuszt, így a legszebbek már bevonultak a boltokba. Ki hinné, a jelzése "Rosenthal". Érdemes felfigyelni az ívek találkozásánál a vonalas díszítés egyben a technológia része, a tárgy szilárdságát, megerősítését is szolgálja, a márványozott megoldás hasonlóan két különböző színű alapanyag eredménye. Ebben látom megvalósulni az anyag-forma-funció egységét, amely alkalmazkodott a technikához.

A bakelit csak sötét színekben létezett, ezért egy újabb anyag -az aminoplaszt- kellett ahhoz, hogy a háztartásokat szép színes tárgyakkal lehessen ellátni. Meglepő, de magyar gyártmány (1930-as évek) ez a "kenyérkosár", szerintem ma még jobban megállná a helyét, mint a készítés idejében. Hogy mennyire bízott a Kábelgyár Rt. a műanyagban, jellemző rá a jelzése "Futurit", amelyet az általuk készített tárgyak hordoznak.

A műszaki tárgyak készítése is a műanyagok terjedésével ugrott meg az elektromos szigetelő képesség miatt. Az első (nép)rádiók még ugyanúgy megkapták az art deco formát, mint a háztartási és dísztárgyak. Ennek tervezője Valter Maria Kersting 1928-ban, típusa "Volksempfänger" VE 301, 1933-ból, jelenleg Szőnyei György gyűjteményében.

Paola Antonelli, a Museum of Modern Art (MOMA, New York) munkatársa aposztrofálta 1995-ben így a műanyagot: "A műanyag története olyan, mint egy eszes/elmés, de nehéz személyiségé: gyermekkorában a felnőtteket akarja utánozni, kamaszkorában ideológiai, politikai problémákba keveredik, de nyugodtságot, hajlékonyságot mutat, amikor eléri a felnőttkort." Elérte?

Lábbelik #4, vízálló cipő

Olyan nincs! De ha mégis van, azt kalucsninak hívják:

Manapság csak a védőruházattal foglalkozó üzletekben kapni. Cipőre húzható, az orrbetét (kapli) acélból készül. Régen az urak esős időben a ruhatárban hagyták és a ragyogó fényesre pucolt cipővel mehettek be az Operába, vagy a kávéházba. Most már csak a régiségkereskedőknél találkozunk vele.
Mi is okozza a problémát a cipőknél? A varrás! A talp és felsőrész összeállításakor a fonal lekopna, ha kiérne a talpra, közvetlenül varrnák össze. Ezért találták ki a

(balról jobbra) a fordítottvarrott, a varratárkos, később pedig a faszeges megoldást. Mindegyiknél probléma, amikor a pocsolya mélysége meghaladja a cipőtalp vastagságát, a nedvesség rögtön beszivárog, a képlet roppant egyszerű. A lábbelik történetében ezért mindig fontos volt a megoldás keresése.

Egész jó helyen végeznének a bocskorok szempontunkból, hiszen az első varrás vagy nagyon magasan kezdődik, vagy nincs is, egy darabból készültek. Sokféle van, télen posztó, nemez, vagy prémkapcát hordtak benne, nyáron pedig könnyű volt más lábbelikhez képest. Ráadásul az egyszerűbbeket maguk is el tudták készíteni.

Vannak köztük olyanok amelyiken varrás nincs is, csak a lábfej formázásához szükséges összehúzás az egyetlen technikai momentum. Ez az Észtországból való igazán modern, a 'gördülő' megoldást manapság próbálgatják a modern cipőgyárak. Sőt csúszásgátlóval is felszerelték, azaz a talpán meghagyták a szőrt, hátrafelé kevésbé csúszik.

A tibetiek is tudtak a dologról valamit, ez a megoldás egészen kitűnő. A térforma alakításakor keletkező ráncokat összeszedték, különleges varrással erősítették a szárhoz.

Az eszkimóknál pedig a létfenntartás szigorú követelményei alakítottak ki hasonló megoldásokat. Ráadásul a szártetején kilátszó fókaprém nem díszítés, külön kivehető, egy prémzokni. A modern hótaposóknak ez volt az előképe, hasonlóan az anorák és a kajak (mindkettő eszkimó szó) is tőlük került be más kultúrákba. Úgy látszik kezdünk praktikusabbak lenni, az utóbbi években egyre több mintás női gumi(PVC)csizmát lehet találni a boltokban, látni a női lábakon, egészen csinosak is akadnak közöttük.

Ez a Mohács környéki fedelesbocskor már egészen jól közelít a mai modern lábbelik műanyagtalpának megoldásához. Az viszont kár hogy ezzel beépítenek egy elévülési időt is, a technológia sem tökéletes még. Ezért nem találunk a cipőkben vízálló című cédulát, esetleg olyat, hogy 'mérsékelten vízálló'.
Lehet, kicsit késtem a cikkel, de a napokban még hó volt és nagyon hamar elolvadt. Elkeseredésre azonban nincs ok, jön még esős idő, szerintem hamarosan...