Piripiri nagyherceg, Édesfagyökérország, s Bolboll néne, a bazsarózsaképű, vastagocska jó nő

(A varázsló kertje – Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása, KOGART, Budapest, 2008. március – 2008 július)

A varázsló kertje

Esőre álló, mufurc vasárnap. Sértődős is, ráadásul. Dacból indulás, csakazértisegyedül. Aztán a teljes, szinte izolált magány az Andrássyn sétáló-siető tömegben.
Mint mindig, ha erre járok, most is a palotákat bámulom. Álmélkodásra késztet ez a Budapest, álmodozásra – képzeletben baronesse leszek, lakájok vesznek körül, itt lakom, s nem pár négyzetméteren, mint igazándiból. S valóban: palotába lépek, amikor egyik kedvenc festőm képeit nézni jövök.
A KOGARTban kellemes hűvösség – a párás meleg után kedvem és tekintetem is tisztul. Izgatottság vegyül az álmodozós-szomorkához – tízlakásomnyi helyen Gulácsy vár rám.

Kevesen vannak a kiállítótérben. Ez jó. Utálom, ha beállnak a képek elé, ha elsuhan előttem egy-egy profil, ha egy könyök, lobonc vagy félhát bezavar. Ez a pasi is idegesít. Mit jár folyton a nyomomban, direkt a másik irányból kezdem a tárlatot, ne jöjjön már utánam, nem vagyok kíváncsi a kommentjeire, nem fórum ez itt…a képeket nézze, ne az illatom, a kisugárzásom, Gulácsy színei foglalkoztassák. Kedvesen kérem, hosszan. Lassan, de megérti – kékesszürkénzavarbaejtő szemei ellenére – műélvezni ma egyedül van ándungom.

A bolond és a katona

Kevesen vannak a kiállítótérben, de személyesembe folyvást befurakszanak hangjukkal is a kevesek, jönnek a foszlányok, akaratlan hallom – „olyan Bosh-szerű”, „az a bal kar ott, nem sikerült túl jól”. Ó, Istenem – gondolom magamban – miért, hogy mára is jutott egy, aki csak néz, de nem lát.

Kevesen vannak a kiállítótérben, kiállhatok a terem közepére. Körbeforgok, saját Gulácsy-panoráma-képemet készítem. Alakok, színek. A villódzó fehérek, piros-vörösek, búzamező-aranysárgák, s lilák. „Hol lila fák közt lankadoz a lélek”- jut eszembe Weöres sora. Kormos orgonaszappanja. Pityergő gyerek-magam, mert nem hitték el a felnőttek, hogy az orgonának nem csak a színe, az illata is lila. Aztán azok a fekete-sötét baljósárnyas portrék, önarcképek, Hamletek, abbék, keresztes vitézek. A Lelkek tava mélyzöldje, a virágok fehérje a lány szoborfehér nyakán, borbársony-szín ruhák, virágzó rózsabokrok. Régi instrumentumok. Markézák, liliomos királykisasszonyok. Csipkemandzsetta, madárcsőrű cipő, kúp alakú baret. Mese-kezdemények, melyek, ki tudja, hogyan végződnek.

Elhangzott egy dal egy régi fényről, szerelemről

Kevesen vannak a kiállítótérben, így elidőzhetek a képek fölött. Megengedem magamnak, hogy hassanak rám, mint a régi dalok. Rococo jelenetei kedvesek. Kártyatervein hangosan kuncogok. Hiába, furcsa a tök alsón Leonardo arcképét látni.
Bódít az Extázis, magába húz az Ópiumszívó álma. „A gyönyör eltünteti a körvonalakat” – hangzik fel bennem. S valóban. Odaszegez az Ostrom, szinte mozdulni nem tudok előle, taglózó az ereje. Megdöbbenek önarcképein a tekintetétől – elevenembe hatol. A bolondjaitól rettegés fog el. A Rózsalovag sejtelmes. A művész áhítata szentséges. A Varázslat maga a csillagszerelem.

Nakonxipánjától pedig őszintén leszek jókedvű s mosolygós. Felvillanyoz Piripiri nagyherceg, a kék gyerekek, piskótaházak, Édesfagyökérország és Bolboll néne, „a bazsarózsaképű, vastagocsak jó nő” látványa. Nakonxipán, valahonnan a Hold és Japán közül, beköltözött hát az Andrássy útra. Gulácsyval járom az utcákat, térek be a Cökxponba, kékpöttyös ruhára vágyom s piros kalapra, zegzugos utcákra, óriás toronyórára. Képeit nézve magam elé idézem szikár alakját, látom, ahogyan „pluralis majesteticusban” virágokon telefonál Nakonxipánba, ahogy színes pálinkákból kikeveri a nakonxipáni szívüdítőt, ahogy zongorán saját szerzésű nakonxipáni dalokat játszik és énekel, ahogy színes kendők és papírok segítségével beállítja a nakonxipáni fényeket hűvös esteleken, ahogy odaadja az alkotásnak – mindenét. Az írót, a festőt, a könyvillusztrátort, a tervezőt, aki címlapokat, díszleteket, jelmezeket készít.

Na´Conxypan-i utcarészlet

Egyre kevesebben vannak a kiállítótérben – esteledik. A zápor elvonult, a kiállítás is lassan zár. Arra gondolok, miközben kilépek a párálló aszfaltra, hogy színek ovációjában, hangulatok, vágyak gomolygásában, érzések patakzásában telt ez a szomorú-derűs délután. S hogy igazi élmény volt.




Első közlés:
Spanyolnátha, Hálóleány, 2008 nyár

Ide kattintva nézegethettek Gulácsy-képeket.

Költőnők, kaviccsal

Táskába ikeás pelenkázóbéka, almalé, csokis keksz, kis gyümölcs, ropi, kölesgolyó, szakállka, kiskanál, tejbegríz, ó, és a fényképező se maradjon itthon! Gyereket hosszas küzdelem után bevarázsoltuk kabátba-sapkába, aztán az autóba, s irány. Felolvasó és díjátadó estre megyünk.

 Aki azt mondja, vagy gondolja, hogy egy majd’tizenhathónapos gyermekcsével irodalmi estre, ráadásul díjátadóra indulni botorság, sőt, felelőtlenség, vagy hovatovább a felolvasók felé igencsak tiszteletlen megnyilvánulás, meglehet, igazat szól, gondol.

Én mégis megkockáztattam – s nyertem. Ha nem is egy egész irodalmi estet, de egy háromnegyedet mindenképpen. Persze, nem egyedül követtem el a merényletet sem a gyerek, sem a díjazottak ellen – innen is bocsánatukat kérve, ha a manó időnként hangosabb volt a kelleténél –, férfipárfelem, polgári néven a férjem, szövetkezett velem, s amíg anya fényképezett, addig lefoglalta, ölében szorongatta, csitítgatta a majdnemmásfélévest.

A Nizzai Kavics-díj vállaltan szubjektív díj. Hiszen azoknak osztja ki ezt 2003 óta minden évben a díj alapítója és egyszemélyes kuratóriuma, Lackfi János, maga is költő, akiknek verseit szereti olvasni. A díjhoz szép díszdoboz, szépjó szó, s egy szépkellemes versfelolvasásos este is jár, szerettek, barátok, tisztelők körében. S bizony, a Nyitott Műhelyben szép számmal jelent meg ezen az estén az ünneplő gyülekezet, hogy részesüljön az irodalom kegyelmében.

Két költőnőt kavicsozott meg idén Lackfi János – Mesterházi Mónikát és Molnár Krisztina Ritát.

Mindketten többkötetesek, tanítanak, vagy tanítottak, műfordítanak, s nagyon jó verseket írnak. Igaz, Mesterházi Mónika költészetével jómagam ezen az estén szembesültem először – ha nem számítjuk a Lettre című folyóiratban korábban olvasott pár versét – de azok a művek, melyeket vagy az ő vagy Lackfi János tolmácsolásában hallottam, nagyon tetszettek. El is határoztam, hogy a 2007-ben az Osirisnél megjelent Sors bona című kötete lesz az egyik karácsonyi ajándékom – de ezt még meg kell beszélnem a Jézuskával. Mesterházi Mónika verseiben, túl azon, amit Lackfi János is kiemelt, hogy megvan bennük az analitikum, de ugyanakkor sok lélekrezdülés, nekem van még bennük némi hűvösség is. Ám ez nem a tél hidege. Inkább frissítő hűs ez, fejkitisztító, gondolkodásra inspiráló. Nagyon tetszettek az Emberszám, az Error, s a Boci csokis versek – utóbbinak a pontos címét nem tudtam lejegyezni, mentségemre szolgáljon, hogy éppen csokis kekszet gyömöszöltem a manószájba, hogy csendesedjen, kicsit kevesebbet lepetyeljen.

Molnár Krisztina Rita verseit már régebbről ismertem, hiszen voltam olyan szerencsés, hogy 2008-ban megjelent ritka szép verseskönyvéről, a Különlétről, recenziót írhattam a Spanyolnáthába. Olyan költészet az övé, melyben rögtön otthon érzi magát az olvasó, s nem pusztán a versvilág válik ettől otthonossá, hanem kicsit az éppen minket körülvevő is. Annyira szerethetőek a versek egymásra hullott dolgai, a négyfalközöttiség, hiszen így nyitnak hatalmas ablakot a magunkvilágra is. Molnár Krisztina Rita is olvasott fel versei közül, köztük egyik kedvencemet, a Kabbalát. Biztos vagyok benne, hogy nem csak idén karácsonykor veszem majd elő ismét a kötetét.

Szó esett még matematikáról, zenéről, mint a két alkotó közötti kapcsolódási pontról, a tartalom és a forma viszonyáról, arról, hogy születhet vers egy hangulat, egy másik vers, vagy dallam hatására is, s hogy rosszat tesz-e a műfordítás, a tanárság a költőnek.

Sajnos, itt mi már készülődő-menekülőre voltunk kénytelenek fogni a dolgot, mert a majdnemmásféléves másfél óra után besokallt, nyafogott, így nem nagyon tudtam tovább figyelni a beszélgetésre. Mielőtt kiléptünk az ajtón azért még elkaptam egy félmondatot – mindhárom alkotó ember egyetértett abban, hogy egy-egy jó vers születéséhez, bizony, hétrét kell feszülni, néha pokolra is menni.

Mi is mentünk a bakelitek, könyvek, teásdobozok, fenyődíszek, versek, és plakátok közül ,vittük haza a kis csomagot, aki bizony a nap hőse volt nekem, hiszen élete első irodalmi estjén nagyon ügyesen-aranyosan viselkedett, s nagy örömet szerzett a bölcsész mamájának.