Könyves kalandok – középkortól karanténig

 

Ezt az évet főként a középkorban töltöttem. Azon belül is Ken Follett Kingsbridge-trilógiájának történeteiben (Gabo Kiadó), mintegy 3 ezer oldalnyi terjedelemben. Az első rész, A katedrális gyorsan beszippantott, valóban nem lehetett letenni, napi rendszerességgel olvastam: a délutáni kávé után mindig, s lefekvés előtt is. Mozgalmas, hiteles, részletgazdag, egyszerre nagylélegzetű és feszes, tiszta, jól követhető ívvel. Még a Magyarországon forgatott filmsorozat-változatát is megnéztük azon melegében; jó élmény volt az is.

Nem volt kérdés, hogy a második részt, Az idők végezetéig című kötetet is azonnal elkezdtem utána. Ez már kevésbé volt lehengerlő, de valódi folytatásként izgalmas és érdekes volt, szépen kerekítette ki a történetet.

Középkorból ennyi elég is, gondoltam utána, amikor azonban kiderült, hogy a harmadik rész szintén megvan itthon. Belekezdtem, aztán már nem akartam félbehagyni, de ez már kevésbé ragadott el. A cselekmény jóval több szereplővel és több szálon fut, és – elhagyva az első két rész által otthonossá tett Kingsbridge városát és környékét – különböző országokban, sőt különböző földrészeken zajlik váltakozva. Így jó ideig kifejezetten nehéz követni, főleg, hogy néha hetek maradtak ki egy-egy fejezet között, mert a vallásháborúk szövevényei kevésbé bizonyultak erős mágnesnek. De azért a nyár közepére ennek is a végére jutottam, s bár nyugodtan kihagyható lett volna, összességében nem bántam meg ezt sem. Viszont arra, hogy miért A tűzoszlop a címe, igazából nem tudnék választ adni…

A 92. Ünnepi Könyvhétre sajnos nem jutottam el, viszont hozzám három kötet is eljutott a szeptemberi rendezvény kínálatából.

Mörk Leonóra Törött tulipánok című könyve (Jaffa Kiadó,2021) a XVII. század közepén, Hollandiában játszódik. Ebből eddig még csak egy hangulatos részletet olvastam, azt, amelyikben a szereplők egy hágai vásári forgatagban fahéjas bort isznak és nádcukros ostyát esznek, és amely részlet megjelent az Arnolfini Kantinban. Ezt a nagyon szép borítójú könyvet – Nóra felajánlása nyomán – a kiadó postázta számomra, és akkor döntöttem el, hogy biztosan el fogom olvasni, amikor kinyitva azzal találkoztam: a fejezetcímek kivétel nélkül (tulipán)szín-megnevezések. Jelenleg még a sorára vár.

A Géczi János barátunk 1978 és 2020 között született verseiből összeállított, több mint hétszáz oldalas kötet címe: A napcsíkos darázshoz (Kalligram, 2021). Ezzel a könyvvel a Képírás internetes folyóirat honlapszerkesztőjeként találkoztam először, amikor – mintegy híradásként – lehoztuk belőle a Borostyánkő lánc című verset. Az ilyen közléseknél hagyományosan a citált könyv borítója az illusztráció, s itt komoly nyomozómunkával sikerült csak kiderítenem, hogy a különféle tervek közül melyik címlap lett a befutó. Végül az a közösségi oldalon közzétett fotó bizonyult perdöntőnek, amelyen János boldogan és büszkén felmutatja a nyomdából épp kijött kötetet. Amelyből aztán néhány nappal később egy dedikált példány is érkezett tőle. Ennek kapcsán ezt írtam neki: „Szia János, kedden jött meg a könyv, de épp nem voltam itthon, így értesítést hagytak, ma mentem el érte a postára biciklivel, aztán a Duna-parton haza, ahogy szoktam, de most a régi strandnál leültem egy padra, és lapozgattam egy fél órát a kötetet a szeptemberi napsütésben; nagyon szép, jó kézbe fogni, és igazán gazdag (a vastag nem lenne illő ide); elolvastam innen-onnan vagy harminchárom verset, szépek, kimunkáltak, ihletettek, egyéni hangúak, emelkedetten hétköznapiak és fájdalmasak: életigenlők.”

Hegyi Zoltán Imrével a Facebook hozott össze, megláttam egy kézzel rajzolt logóját, megtetszett, és nem tudtam ellenállni, hogy elkészítsem a vektorizált változatát, amelyet teljesen ismeretlenül elküldtem neki. Ebből a gesztusból nőtt ki aztán, hogy két kötetének (Shizoo, Mit is tanultam - Négy kvartett) címlapját is én önthettem végső formába (rajtuk a logóval), miközben ő rendszeres szerzője lett a Kantinnak: általam javasolt, így-úgy gasztrovatkozású híres festményekre, fotókra ír ihletett verses értelmezéseket. Futártempó című verseskötete (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021) a mögöttünk lévő karanténév revelatív felmutatása. Tökéletes az együttállás: a folyamatos versidőben létező, érzékeny – és a slam poetry világában is otthonosan mozgó – költő, aki jelenleg épp biciklis ételfutárként keresi a kenyerét, egy merőben új poétikai nézőpontból éli át, szűri meg és gondolja tovább a példátlanul hosszú időre bezártságra kényszerülő fővároslakókkal való találkozások, illetve a hozzájuk vezető utak élményeit. A hátlapi idézet nagyon beszédes: „A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.” Tűéles kordokumentum ez a karcsú kötet, de jóval több is annál: kortárs költészet a javából.

Élő szóban szóról szóra

Aki lemaradt Zsubori Ervin kiállításának megnyitójáról, remek összeállítást láthat a DunaMédia televízió jóvoltából a Sziget Magazin című műsorban.

Szóról szóra

Zsubori Ervin retrospektív kiállítása ma nyílik a szigetszetmiklósi
Városi Galériában.

Visszatekint, a jelenben alkot, előre néz

A szerkesztőségi kollegák, az alkotótársak, de talán az Arnolfini Fesztiválok rendszeres résztvevői sincsenek mind teljesen tisztában vele, mi mindenre terjed ki Zsubori Ervin tehetsége és kreativitása. Feladattól és eseménytől függően olykor csak egy egy szelet bukkan elő, s hogy a szálak hogyan kötődnek egymáshoz, hogy alkotnak nagy egészet, az csak hosszas megfigyelés után válik nyilvánvalóvá.
Ezért nem csoda, hogy bár Szigetszentmiklós évtizedek óta az otthona, ahol a Városi Galéria kiállításainak is rendszeres látogatója, alkotó művészként sikerült éveken át inkognitóban maradva szemlélnie az eseményeket.
A tavalyi, S. Nagy Katalin által rendezett Sziget című csoportos kiállítás résztvevőjeként bukkant elő rejtekéből. Ebből az alkalomból a helyi tévében beszélgettek vele az elektrografikáról, idén pedig a galériában hamarosan látható, mit is ért ezalatt. Visszatekintésnek nevezi a tárlatot, melynek a Szóról szóra, elektrografikus szövegszövetek 1991-2018 gyűjtőcímet adta.
A tágas kiállítóteremben a látogatók tanúi lehetnek, milyen utat járt végig a művész az Árnyékkötők csoportosulás egyik alapító tagjaként a fénymásolóval való kísérletezéstől a számítógéppel való alkotás művészi lehetőségeinek kutatása közben. Szöveg és képi játék egyesült erővel hat a nézőre.

A kiállítást április 5-én 18 órakor Láng Eszter képzőművész fogja megnyitni. Ütőshangszeren közreműködik: Schüszler Boglárka és Zsubori Eszter

A tárlat  május 10-ig tekinthető meg a szigetszentmiklósi Városi Galériában  hétfőtől péntekig 11-18-óráig, szombaton 9-13-ig.

Sziget számítógéppel

A minap a szigetszetmiklósi Sziget kiállítás apropójából rövid beszélgetésre invitálták Zsubori Ervin alkotótársunkat a DunaMédia TV szigetszentmiklósi stúdiójába. Haeffler András igazi érdeklődést mutató kérdéseire válaszolva 33 percben mesélt az elektrografikáról, beavatta a nézőket az Árnyékkötők csoportosulás történetébe és mesélt az alkotó Zsubori Ervinről is, akit - mint kiderült - Szigetszentmiklóson még nem is ismertek olyan sokan.
Mostanáig.

Felülírási kísérletek

Gábos József kiállítása elé

Intim szférába lép, aki betér egy kiállításra. A művészet szférája általában az, mégis, erre leginkább az előadóművészeteknél vagyunk felkészülve. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy a festmény mint műtárgy megnyugtató módon belép az alkotó és a befogadó közé, s ezzel oldja ezt az intimitást. Vagyis a képzőművészet természeténél fogva tárgyilagosabb, mint mondjuk a színház – még akkor is, ha a művész ugyanabban a térben tartózkodik, ahogy az a megnyitókon szokás.

Gábos József jelen ciklusának festményei azonban nem ilyenek. E művek nem távolságot tartanak, hanem zavarba ejtő erővel és hevességgel belerántanak a történetbe, amelyet nem ismerünk. És mivel nem ismerjük, azonnal megpróbáljuk elképzelni, belehelyezkedni a mesébe, amely így a mi történetünkké válik – a kontrasztos vizuális reflexiók a saját megélt, csak sejtett, vagy épp elhallgatott érzelmeinket sugározzák vissza. S egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott állunk egy sohasem látott, mégis ismerős festmény előtt, pontosabban benne, a saját intim szféránk kellős közepén, beteljesült és elfojtott vágyainktól, szerelmeinktől és megcsalattatásainktól körülvéve.

A művészet egyik attribútuma, hogy teremteni képes: létre tud hozni olyan dolgokat, amelyek addig nem léteztek. Ez e tárlatnál is igaz, ám itt a kiállított művek lényege nem az új felmutatása, hanem éppen ellenkezőleg: a régi elfedése. A lehetetlennel próbálkoznak, ahogyan az a valódi alkotásoktól el is várható. Jelesül azzal, hogy meg nem történtté próbálják tenni azt, ami visszavonhatatlanul megtörtént. Begyógyítani akarnak.

Elfedést mondtam, nem elhallgatást. A kimondás ebben a műfajban megkerülhetetlen. Az elfedés nem eltüntetést, elferdítést vagy elmaszatolást jelent, hanem elviselhetővé tételt. S e művelet csupán akkor lehet hiteles, ha etikus eszközöket használ: a művészet eszközeit.

Erősen rétegzett munkákkal állunk szemben, amelyeknél az élmény felmutatása az első, így legalsó réteg. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mi történt, s ez nem is tartozik ránk, a kiindulópontul – ha úgy tetszik: ihletőül – szolgáló élmény nyilvánvalóan erős, letaglózó, a kiváltott érzelmi reakció pedig a tehetetlen düh és az elkeseredés. Ennek nyelve a káromkodás, a káromkodás festészeti nyelvének eszköztárába pedig a kimódoltságtól mentes, már-már kontrollálatlannak ható expresszív gesztusok tartoznak: szavak, mondattöredékek, a graffiti világát megidéző ikonok. És nem utolsósorban a vörösre és a fehérre szűkített színpaletta.

A kimondott harag azonban ott marad a levegőben, jelen esetben a festményen, és elszív mindent maga körül. Nem hoz feloldást, csupán emlékeztet; a fájdalom maga. És ami legalább ennyire fontos: a puszta kimondás szükséges, de nem elégséges feltétel a műalkotáshoz. Ahhoz, hogy festmény lehessen belőle, dolgozni kell rajta. További rétegeket kell rá felhordani: meg kell alkotni. Felül kell írni. Ha lehet.

E felülírási kísérletek idő-, anyag- és motívumigényét nem lehet előre megbecsülni. Hetekbe, hónapokba, évekbe is beletelhet mindez. S bele is telik. Van, ahol egy-két plusz réteg elég, máshol hét is kevésnek bizonyulhat. Pedig bevethető minden etikus eszköz: átfestés, fröcskölés, csorgatás, felülragasztás, belerajzolás, összefirkálás, teleírás, kaparás, dörzsölés, áztatás, és ki tudja még miféle rejtett praktikák – a festészet fogásai.

Néhol az alap olyan kérlelhetetlennek mutatkozik, hogy az agyonismételt próbálkozások sem képesek rést ütni rajta. Ezek a képek nincsenek itt, mert nem itt van a helyük. Talán még folytathatóak, de esélyesebb, hogy megmaradnak annak, aminek megszülettek: ecsettel kimondott káromkodásoknak. Azokon a műveken azonban, amelyek kiküzdötték helyüket e kollekcióban, valami átfordult közben. Meglehet, ezt hívják katarzisnak…

E képek nem tagadják el, hogy honnan indultak, de nem is kérkednek vele; nem magyarázkodnak, s nem próbálnak együttérzést kicsikarni. Szenvedélyesek, de nem szenvelgőek. Nem mesélőként vannak itt, hanem önmaguk jogán: mert eredetiek, hitelesek és átélhetőek, s mert készen vannak: műalkotások, visszavonhatatlanul.

A tárlat végkicsengése optimista. A záróciklus darabjai meghagyják a reményt, hogy a tabula rasa talán mégis lehetséges, a telerajzolt, krétával összekaristolt tábla majdnem teljesen letörölhető. Majdnem teljesen.

Zsubori Ervin

(Elhangzott 2014. november 13-án Budapesten, a Szél Galériában, Gábos József Felülírásí kísérletek című kiállításának megnyitójaként. Megtekinthető 2014. december 20-áig.)

Langianum ösvényei

– Láng Eszter „Engrám. Honvágy a Paradicsomból” című kiállítása elé –

 

Munkák a kiállításról

Ahhoz elég sokat próbáltam, hogy szakaszolható legyek – mondja József Attila. Pontosabban: énekli Cseh Tamás, József Attila nevében. Egészen pontosan, énekli Cseh Tamás saját dallamára Bereményi Géza azon dalszövegét, amelynek az a címe: József Attila. Az állítás azonban ettől még mindhármukra igaz. Ez benne a szép. Meg persze az, ha úgy érezzük, a nevünkben is szólnak. Láng Eszter így érzi. Ezért gyűltünk ma össze itt.

Láng Eszter persze sokkal szerényebb és szelídebb annál, hogy ezt ki is mondja. Azt tudniillik, hogy művészetének már korszakai vannak, hogy eddigi életműve immár szakaszolható. Nem mondja tehát, ám megmutatja; alkotó emberként mást mit is tehetne. Nem erőszakoltan, felcímkézve, hanem finoman, a helyenként mégoly komoly hangütés ellenére is játékosan, elegánsan, könnyedén. Felmutatja, honnan indult, miféle tájakon kószált a köztes időben, s azt is, éppen merrefelé, milyen kereszt-utakon szokott időzni mostanság. Vagyis azt, miként fest ma Langianum, a saját világ, amelyben szabadon lehet barangolni.

Egyfajta összegzés ez a tárlat, az engram – az emlékezetbe bevésett tapasztalatok, illetve az ezekből lepárolt alkotások – terrénumának feltérképezése, de sokkal inkább körbepillantás, mintsem visszanézés. És van min körbepillantani, hiszen a már próbált utak, módok, megközelítések izgalmasan szerteágazóak.

Ott vannak mindjárt az elején a színes pasztellképek melegbe burkolós, lágyított kontúros, boldogságos lapjai, talán egyenest a Paradicsomból, a maguk tiszta formáival, gömbölydeden szikár ritmusaival. Aztán az elektrografikák szürkeárnyalatosba forduló világának lendületes, ihletett ívei. A kontraszt később tovább mélyül, a nagylélegzetű installációk már tisztán feketékből és fehérekből építkeznek, jóllehet az üzeneteik nagyon is árnyaltak. S felkerült a palettára a minimalista performansz is, mint a szó legteljesebb értelmében a kiállás szimbóluma: kiállás az értékekért, az emberért, önmagunkért.

Ez utóbbi is azt bizonyítja, hogy a technikai kapcsolódásoknál fontosabbak az emberi és eszmei kötődések. Torok Sándor óvó tekintete és pasztellkrétát lendítő keze, Borbély Szilárd és Géczi János mondatfűzése, Radnóti és az erőltetett menetben elhurcolt többiek fájdalma is felsejlik Láng Eszter munkáiból, amelyek egyaránt képesek őszinte bánattal elsiratni a feláldozott fákat és meggyászolni az elpusztított embertársakat.

Tévednénk azonban, ha az eddigi alkotói ívre úgy tekintenénk, mint amelyikben a színek kifakulnak, s fokozatosan átadják helyüket a komor tónusoknak. A fekete-fehérbe forduló univerzum itt nem a világtól való elfordulást jelenti, hanem egyfelől a letisztultságot és az elmélyedést, másfelől az új utak keresését: annak firtatását, vajon el lehet-e mondani ugyanazt a mondatot két szóval, két színnel is.

Az itt és most felvillantott formai jegyek nem kizárják az előzményeiket, hanem felerősítik azok hatását. A fekete-fehér alkotások mellett folyamatosan születnek színes képek is. A legújabb könyvművészeti alkotások már ismét erőteljes vörösökkel, zöldekkel és sárgákkal hívják fel magukra a figyelmet, mint ahogyan a számítógép közbeiktatásával készült munkák is visszaszínesednek.

Mert Láng Eszter művészete, mint ahogyan ő maga is, ízig-vérig életigenlő, pozitív és szabad. Az idő talán csak annyit tesz hozzá mindehhez, hogy mindeközben egyre bölcsebbé válik, anélkül azonban, hogy kíváncsiságából, nyitottságából bármit veszítene. Ez a kíváncsiság ma már rá mer csodálkozni a végső nagy kérdésekre is, ám a válaszokat nem sulykolni igyekszik, hanem párbeszédre nyitottan együttgondolkodásra hív. És ebben mindig benne van, hogy újabb kérdések adódnak, s újabb ösvények nyílnak Langianumban, amelyeken érdemes elindulni.

Visszakanyarodva Cseh Tamáshoz, annyit tehát megerősíthetünk: Láng Eszter valóban sokat próbált már, s így munkássága akár szakaszolhatónak is tűnhet, ám hogy „elég sokat” próbált volna, azt alighanem ő utasítaná vissza elsőként. Ilyen értelemben ez az összegző tárlat valójában erőgyűjtés: rövid pihenő az új próbák előtt.

Zsubori Ervin

Elhangzott 2014. szeptember 17-én Budapesten, a Magyar Műhely Galériában, Láng Eszter „Engrám. Honvágy a Paradicsomból” című kiállításának megnyitójaként
  

Képek a megnyitóról (Fotók: Torma Cauli László)

Zenei botlatókövek a felejtés ellen

Annak mintájára, ahogyan Günter Demnig németországi képzőművész kezdeményezésére Európa több országában járdába ágyazott botlatókövek emlékeztetnek a Holokausztban elhurcoltakra, a New Classical Music Agency az általa szervezett budapesti koncerteket zenei botlatókövekként állítja az emlékezés szolgálatába. A Bálint Házban (1065 Budapest Révay utca 16.) zajló sorozat harmadik, utolsó állomásához érkezett; 2012. január 4-én, este fél 8 és 10 óra között négy művet hallhat/láthat a közönség.
Kósa György (1897–1984) túlélte a Holokausztot, de feleségét és 20 éves lányát a nácik megölték; 1946-ban Jutka című balladájában örökítette meg lánya elvesztését. Mieczyslaw Weinberg (1919–1996) lengyelországi születésű zeneszerző szüleit és testvérét koncentrációs táborban ölték meg, ő maga a Szovjetunióba távozott a háború kitörésekor; a műsorban elhangzó 2. csellószonátáját (Op 63) 1945-ben írta. Kadosa Pál (1903–1983) 1943-ban származása miatt elveszítette állását, s munkaszolgálatra kényszerítették; 1955-ben írta hegedűre, csellóra és zongorára Op. 49/d jelzetű trióját. Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) 1944-ben zsidó származású barátja, Ivan Sollertinsky emlékére komponálta e-moll trióját (Op. 67 No. 2), amely az utolsó tételében zsidó témát dolgoz fel.
A műveket Gulyás Márta (zongora), Baráti Kristóf (hegedű) és Várdai István (cselló) szólaltatják meg. A zenedarabok előtt Vargha János barátunk fotóiból készült képsorokat vetítenek; az alábbi kép ezek közül való.

Megnyílt Mózes Katalin kiállítása

Kávé cukor nélkül
- Zsubori Ervin megnyitója -

Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak aztán a látszólag beazonosítható, valójában személyessé kódolt mítoszok homályba burkolódzó feketéi, vagy az egymásra rétegződő, mélységet és mélység fölé hajló magasságot kontrasztba állító, fényes hollószárny-színek. Megint másként hatnak a spontán játékosság grafittónusai; a kiszámíthatatlan ütemben formává rendeződő vonalak és mértaninak tetsző, de érzelmekkel eltérített, lélegzővé görbített struktúrák; vagy a valóságukból kiragadott figurák köré végtelen teret kifeszítő matt koromnyalábok. És ott van még a fekete legáttetszőbb árnyalata: a fehér.

Felbukkannak persze más színek is. Parázsló vörös, sápadt almazöld, pulzáló türkiz, bibliapapír-sárga. Ám ezek a koloritok elsősorban tükrök, prizmák és reflektorok; szerepük az, hogy bevilágítsák, élővé emeljék, meghatványozzák a megannyi feketét, s elválasszák az egymáshoz közel sodródott tónusokat.
A varázslat ott van, hogy ez a feketébe oldott, minden szegletében váratlan, mégis ismerős világ nem rémít, nem nyomaszt, nem komorít, hanem az otthonosság érzetét kelti. Emlékeztet, de nem átkozódik; beszélget veled, de nem deklarál; kíváncsi rád, de nem faggatózik; a jövőt is kémleli, de nem próféciál. Körülvesz és befogad. S megvéd, ha kell.
A misztérium megfejtése a művész személye, személyisége és tehetsége. Mózes Katalin – maga is mindig talpig feketékben – önmagából építi és élteti ezt az összetéveszthetetlen univerzumot, amely nem terjeszkedni, nem hódítani akar, hanem csak felmutatni önnön létezését. És mindenekelőtt egyensúlyban lenni, vagy épp szilád ellenpontként egyensúlyban tartani kibillent világokat. Mert ez az olykor groteszk, félelmetes, elbizonytalanító alakokkal benépesített alkotói szféra következetesen harmóniára törekszik, még akkor is, ha ennek egyik alesete épp a diszharmónia.

Mindezt oly magától értetődő melegséggel és közvetlenséggel teszi, amire alighanem csak egy olyan törékeny, időtlen szépségű nő lehet képes, mint amilyen Mózes Katalin is. Aki, ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.

Zsubori Ervin, az Arnolfini Archívum társalapítója

(Elhangzott 2011. november 3-án a budapesti Klauzál13 Galériában, Mózes Katalin Kávé cukor nélkül című kiállításának megnyitójaként.)

[Fotók: Draskovich Edina, Zsubori Ervin; rövid beszámoló és további képek az ArnolfiniBlogon.]

A Nagy Motivátor, azaz hálós üdvözlet

Nagyjából egyformán kezdődik mindenkinél: megismerkedik Zsubori Ervinnel, azaz valamilyen úton-módon beleakad a Pók hálójába. Ez a pók egy békés állati állati állat, aki nem a pókhasát akarja megtömni, hanem észrevétlenül beolt mindenkit, akik aztán a szérum hatására elkezdenek olyan dolgokat csinálni, amiket korábban sohasem.

Életidegen mufurcok bújnak elő barlangjukból, hogy filmet csináljanak a fesztiválokra, amit aztán minden szó nélkül bemutatnak vadidegen embereknek, árnyékot kötnek éjjel-nappal, hétköznapi hobbiszakácsok hirtelen csirkeszárnyra kapnak és performanszot sütnek-főznek, évtizedes száműzetés után régi rajzok ugranak ki a fiókokból az Arnolfini bázis falára, titkos történetek csalogatódnak elő az agyrekeszekből, hogy szorgos archivátorok kössék limitált példányszámú kultikus füzetekbe őket. Távoli ismerősök írnak közös naplót, létrehozva ezzel egy szoros virtuális családot, vezényszóra álmodnak műalkotásokat színes négyzetekbe, land-artokat és mail-artokat alkotnak, kötött versformákra rímeket farigcsálnak.

Ez a blog sem jöhetett volna létre nélküle. Az Arnolfini Képírókör befejezése okozta űr vezetett rá bennünket, hogy közös múlt nélkül, földrajzi helyzettől függetlenül is van mit mesélnünk egymásnak. Így lettünk barátok és alkotótársak a pók hálójában. Ő pedig csak ül csendben a sarokban, de a háló közepén.

Most nem üzent semmit, a hálótársak nem kaptak feladatot. Bizonyára azt hiszi, megúszhatja az ünneplést. Csakhogy a hálótársak önjáróvá váltak! Rápillantottak a naptárra és maguktól elkezdtek mail-artokat küldözgetni a Pók élőhelyére, az Állati Ábécék mintájára pedig verseket alkotni.

Boldog születésnapot Ervin!

Ervin, eme eszes elme
félszáz éve ügyködik bár
nem ürült ki az ötlettár.
Újra tölti - mindig tele -
az alkotás fényes szele.
(Lakner Zsuzsa)

Pókunk páratlan egy pára!
Szövögeti a terveket
Teletölti a kerteket.
Verniszázst rak fűre-fára
Arnolfini fesztiválra.
(„saját levében”)


Ervin egyetemes ember
egy nap - látva szűkös helyét -
születésre adta fejét.
Történt mindez 61-ben,
Mérleg jegyben, októberben.
(„saját levében”)


Van Eyck flamand freskófestő
festett egy bizonyos képet:
kutyát, férjet, feleséget.
Ervin archívumvezető
szervez, szerkeszt, néha költ ő.
(„saját levében”)

Ervinünk ez elmés elem
Bár ifjú még ám tapasztalt
Raknánk néki ötven asztalt
színarannyal színezüsttel,
még ötven évet egy füsttel.
(Láng Eszter)


Ervinünk ez elmés elem
Rajzol és nem esztétizál,
Verset farag, rímet skribál,
Azt kívánjuk rengetegen,
Ötven évig még így legyen!
(Láng Eszter)


Ervin, eme elmés ember
betöltötte az ötvenet,
ezen minden barát nevet.
Nem lehet hogy ilyen éltes,
átugorja még a lécet!
(Turbuly Éva)

Zsubori zseniális Zsö
az á-bé-cé betűje csak
álló helye utolsónak
Ervin viszont fő szervező
inspiráló fejnek első.
(Torma Cauli)


Ervin, intergalaktikus
fejléc jelzi neked menten:
ma a napon kerek ötven-
szer gondolatban találkoz-
tunk, s Neked mentem,
Te Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

Ervin szakasztott Aladdin,
egyszerre már mindjárt ötven
esztendőn van túl, ötvenen!
Ez nem verseny a lóderbin,
ej, varázs-ló lettél, Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

Ervin, Ervin, Ervin,
R 2 3 4 5 6 7 en,
V 2 3 4 5 6 7 en,
I 2 3 4 5 6 7 in,
N 2 3 4 5 6 Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

ervin: e-majdnem egervin,
e-tombol e-spéenboros
e-gerbe’. net-tessék orvos:
túl ötvenedik helovin,
zsu bori náthásan szívin
visel.
(Vass Tibor: tE-ktonikus mocorgások)


Arnolfini Árnyékkötő
az út felén megpihenve
hátrapillant megdöbbenve:
a magányos árnyék helyett
nyomában egy árnyéksereg!
(Hoffmann Tamás)

Elég lelkes ember Ervin,
a tekintete Figyelő,
mélartot szívén viselő.
Fesztiválhoz algopyrin,
Kaffkához sok terpentin,
gráfiához a Lohengrin
jár neki, mert érdemli.
(Fodor Tünde)

Isten éltessen sokáig!
Ervin! Legyél kedves, eszes,
egészséges és ötletes!
Család szeressen halálig!
Pezsgő folyjon bokádig!
(Kardos Kriszta)


Egek egyenlete, Ervin,
Csak afféle fenti matek,
Mit nem érthet földi krapek,
Merengsz öt ikszed keservin,
Bús poharadba kevervin
Villány, Tokaj és Egervin.
(Dániel András: Kortyforduló)


Elmél, edz, elektrografál,
Rajzol, blogol, főz, barkácsol,
Versel, szerkeszt, hajszol, gyászol.
Ír, köt (árnyékot), motivál.
Nem tékozol. Dokumentál.
(Mártonffy Zsuzsa)

Ervinnek elment az esze,
Rém nehéz ez a versforma!
Vigyázni rímre, öt sorra…
Itt görnyedek vele messze
Nem is tudom, hogy jó lesz-e.
(Mártonffy Zsuzsa: És a werk-film:)


Ésszel élő éber Ervin,
kalapos, alapos alak,
Képeket ír, rímet farag,
Szívvel rajtaüt mindenkin
SI mérték, akár Kelvin…

(K)ervin konokul, különcül
Falakat bont, épít, megsző,
Barátságossága tetsző,
Jó szót, mosolyt oszt: így belül,
Ötvenes lelke nem őszül… 
(Németh Bea)

Állítólag nincsenek reneszansz emberek...

Zsubori Ervin ötven éves, két nagyszerűen sikerült kamasz apja, remek szigetszentmiklósi gazda, közgazdász, újságíró.

Húsz évig a Figyelő szerkesztője, elektrografikus /közel negyven kiállítás résztvevője/, fotós, mesék, versek, haikuk írója, könyvek tervezője, kiadója, az Árnyékkötők Alkotócsoport alapítója és igényes, eredeti kiadványaik egyik szerkesztője, számos műalkotás létrejöttének inspirálója, megbízható barát. 1993 óta az Arnolfini Archívum gondozója, írója, szerkesztője.

Nekem kiemelkedő az Arnolfini Képírókör, ahol egy éven keresztül 52 különböző korú, foglalkozású, érdeklődésű embert tudott meggyőzni, hogy egy héten keresztül naponta írjanak, küldjenek három fotót is a szövegekhez. Az Arnolfini Fesztiválon májusban immár tíz éve 50-100 ember ünnepli a tavaszt, az együttlétet, a finomságokat s nézi a programokat, kiállítást, filmvetítést, bábelőadást, vetélkedőket. Családi program, a gyerekek növekedése az idő múlásának jelzője.

Drága Ervin, isten éltessen soká s még nagyon sok munkát, együttlétet, kulturális élményeket kívánok!

Szigligeten az Alkotóházban másfél évtizedig az egyik kedvenc esti program a Mi lenne, ha ...játék volt. Ervin, mi lenne, ha táj lenne? A toszkán hegyek ott Firenze felett. És ha város? Természetesen Firenze. Virágként napraforgó, madárként füsti fecske, ásványként malachit, festményként németalföldi csoportkép központi alakja, szoborként Donatello egyik ószövetségi prófétája, hangként bariton, ételként rakott krumpli /az a kedvencem/.

Szia, Ervin, jó, hogy vagy.

S. Nagy Katalin

Zöld Pardon a Parton

Novák Péter műsorvezető becslése szerint 45 ezren voltunk vasárnap este a Műegyetem előtt azon a tüntetés-fesztiválon, amelynek zenészei és zöldbe öltözött közönsége a közeli Zöld Pardon

- egészen pontosan a legendás szabadtéri koncert- és bulihelyszín engedélyének meghosszabbítása - mellett demonstráltak. A Felső rakpart lezárt része valóban megtelt, sokan családostól jöttek (mi is), akár lehettünk is ennyien. Az ötórás műsorban - ahol az egyik legnagyobb közönség-kedvenc a ZP-ben nemrégiben garázdálkodó, iparitévé-felvételről beköszönő mosómedve volt - a tucatnyi fellépőnek inkább csak 15-30 perces ízelítőkre jutott ideje. A szimpatikus Vad Fruttik így is lényegében egy teljes értékű koncertet nyomott, s kitett magáért a Csík Zenekar és a 30Y is. A Quimby zsigerből vállalhatót nyújt, míg a többiek produkciója a korrekt zenei kiállástól a kínos odanemvalóságig terjedő skálán pozicionálható. A szünetekben bejátszott videoüzenetek szereplői közül csak Péterfy Bori tudta frappánsan megoldani a feladatot. Amúgy profin megszervezett, pergőn végigpörgetett buli volt; hogy mennyit ért valójában, pár napon belül kiderül.

Gábos József rejtett dimenzióiról

A világ művészi számbavételének sokféle útja lehetséges. Az egyik kézenfekvő lehetőség a direkt extenzív irány, amikor az alkotó mintegy lefényképezni próbálja a mindenséget. Igyekszik minél több helyre és helyzetbe eljutni, hogy élményeket szerezzen, rögzítésre – exponálásra, lerajzolásra, megfestésre, lefilmezésre – méltó momentumokat élhessen át. Ezen iskola indirekt verziója, amikor nem magát a bekebelezett világszeletet visszük át műalkotásba, hanem a megismerés során szerzett benyomásokra, katarzisokra, netán sokkhatásokra építkezve, vagy épp azoktól elrugaszkodva új világokat hozunk létre.

Gábos József mindkét utat ismeri, időnként sétálgat is rajtuk, ám főcsapásként egy harmadikat választott magának. Miközben elemi igénye a világ – s benne nem utolsósorban a művészet által teremtett univerzum – minél alaposabb és teljesebb megismerése, befogadása, átélése, világ-képbe építése, ő maga az intenzív ösvényre lépett, s befelé indult el.

Egy-egy projekt elején rendszerint kiragad a környezetéből egy „eredetit”, jellemzően egy egészen apró részletet, szeletkét, s nem ritkán olyat, amelyet egyszerű, repetitív gesztusokkal – ecsettel, tustollal, ceruzával, számítógéppel – maga teremtett meg, majd elindul ezen vizsgálati tárgy magja felé. E befelé tartó utazás, vagy inkább behatolás során előfordulhat, hogy a választott médiumról bebizonyosodik: nem elég mély ahhoz, hogy alá lehessen merülni benne. Ez sem feltétlenül jelent azonban zsákutcát, mert kiderülhet, hogy az önmagában könnyűnek találtatott anyag egy másikkal elkeverve új, felfedezésre méltó karakterjegyeket kap. Máskor az elért, s felszínre hozott mélyrétegeket porrá kell zúzni, meg kell őrölni, fel kell oldani ahhoz, hogy művészeti robbanóeleggyé álljanak össze, s így érdemes legyen velük tovább dolgozni.

A kiindulópont megteremtése a legtöbb esetben manuálisan történik, a behatolás eszköze azonban szinte mindig a számítógép. A folyamat többlépcsős. Egy elért mélységszint után a feltárt anyag felhasználásával – részben ismét manuális úton – új eredetik, új nullpontok születnek, s a munka erről a gazdagított bázisról indul újra. Mindeközben színek, gesztusok, külvilági töredékek, nyilvánvaló és beazonosíthatatlan valóságdarabkák keverednek az anyaghoz, illetve kivonódnak bizonyos „vegyületek” az oldatból.

Aztán az alkotó elérkezik egy olyan szinthez, ahová már nem jut el a napsugár, csak a pixelek fénye világít a monitoron. Joggal gondolhatnánk, hogy itt főszerepet kap minden műalkotás-teremtés egyik kulcsmozzanata: a „most van kész” kimondása. E pillanat azonban Gábos Józsefnél általában nem az utolsó lépést, csupán a haladási irány megváltoztatását jelzi. A művész konstatálja, hogy olyan területre bukkant, amelyet előtte még nem járt be senki, ahol tehát érdemes megállni, s felkutatni vagy megnyitni azokat az oldaljáratokat, leágazásokat, amelyekből egy vagy több alkotás kinyerhető. Az így felszínre hozott művek szembeötlően azonos rétegből származnak, s ilyeténképpen ciklussá állnak össze, de korántsem egyszerű variációk, hanem önállóan megálló, karakteres műtárgy-egyéniségek.

Az azonos helyről kinyerhető művek száma nem mindig nyilvánvaló. Egy-egy ciklus lehet nyitott, tartalmazhat még feltáratlan kincseket, illetve a szerző mondhatja azt, hogy elég volt, ebből csak ennyit szabad felszínre hozni, s örökre berobbanthatja az adott tárnát.

A digitális mélységekből napvilágra kerülő anyag egy része nem igényel további feldolgozást, de olyan is akad, amelyet még tisztogatni, alakítani, csiszolgatni kell ahhoz, hogy megmutassa értékeit. Akárhogyan is, a művek végső formájukat sohasem a képernyőn nyerik el, hanem a kinyomtatáskor. Ennek lényegi eleme a választott hordozó jellege, a felület textúrája, a festék minősége, a formátum, a méret. A printelési folyamat során a virtuális struktúrák anyagi valósággá transzformálódnak, s így az addig mélyben megbúvó, vagy éppenséggel soha nem is létezett rejtett dimenziók bárki számára láthatóvá, megérinthetővé és befogadhatóvá válnak.

A jelen tárlaton Gábos József több tárnát is megnyitott a kreatív befogadó szemek előtt; ne legyünk restek beléjük szédülni.

Zsubori Ervin

Elhangzott 2011. szeptember 8-án, az Ökollégium ArtGaléria
Rejtett dimenziók című Gábos-kiállításának megnyitójaként.
(Fotók: Draskovich Edina, Zsubori Ervin)
A rendezésről képek az ArnolfiniBlogon.
Tóth Miklós képriportja a megnyitóról itt.

Önök kerték, mi tudósítjuk

José Arcadio, a némakacsa öntudatos lassúsággal lépdel végig a kerten a rekkenő délidőben. Nem tudni, eddig hol bujkált, nem olyan nagy az a hátsó udvar, hogy csak úgy el lehessen tűnni benne. Mindenesetre a szabadtéri pódiumbeszélgetés derekán elérkezettnek látja az időt arra, hogy ő is megmutassa magát. Színre lépése nem előzmény nélküli: két kopasznyakú kendermagos, szoros kötelékben egy klasszikus színvilágú és nyakborítású kollégával, már korábban birtokba vette a moderátor előtti füves területet. Alighanem a Kerti csap feliratú kerti csap környezetében tapasztalható nedvesség motiválhatta a felbukkanásukat. Ők még bele is kotyogtak Lázár Balázs felolvasásába, ám José Arcadio (akit egyébiránt nem így hívnak, de hát mit számít a név) egyetlen szó nélkül totyog odébb, tekintélyes testéhez képest méltatlanul rövid lábain. Ezzel együtt, produkcióját a beszélgetést vezető Berka Attila nem hagyhatja megjegyzés nélkül, mint ahogy néhány pillanatra egy harsány kukorékolás következtében is kikukkant a szerepéből, ám ez a harmincegynéhány fős értő publikumot a legkevésbé sem zavarja. A technikai okokból beriglizett, s mindvégig roppant fegyelmezett ebek csak a következő hivatalos műsorszám, a Légyott antológia prezentálásába ugatnak bele, jó okkal: az alkalmi szószék, a kétágú kerti létra magasából felharsanó – amúgy az e sorok írója által jegyzett és elővezetett – „blöki” kifejezés hallatán méltán érezhetik megszólítva magukat.

Akárhogyan is, a szép számú meghívottak – javarészt a Spanyolnátha szerzői és családtagjaik, köztük az Arnolfini Archívum alapító tagjaival –, vérbeli és vérbő irodalmi szalonban érezhették magukat a hatványozottan ingergazdag hernádkaki birtokon, amely 2011. augusztus 14-én immár a 11. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválnak adott – a szó szoros értelmében – otthont. A szárítóköteleken, ólajtókon, füveken, fákon, virágokon és minden elképzelhető helyen kifüggesztett Spanyolnátha-kéziratok és a Láng Eszter kurátor által Debrecenből transzportált mail-art munkák intellektuális kavalkádjával tökéletesen harmonizáltak a hatalmas bográcsnyi csirkepörkölt visszafogottan pikáns ízei.

Vass Tibi – főszerkesztő, költő és házigazda – szelíd kommendálásával irodalom, képzőművészet és színház keveredett itt felszabadultan és minden kimódoltság nélkül a barátság, az egymásra figyelés, a műélvezet, az együtt levés és a nyugodt hátradőlés kiveszőnek tetsző értékeivel.

És közben a csirkék, tyúkok, kakasok (utóbbi distinkció – mint Vass Nórától, a baromfiudvar társfelügyelőjétől megtudtuk – néha csak szokatlanul érett korban válik nyilvánvalóvá) paradicsomi természetességgel, s valahogy egyre nagyobb számban kódorogtak a művek körül, illetve az alkotók és befogadók lábai alatt. Türelmesen várva, hogy teljes terjedelmében visszakapják végre a kertjüket, és következhessenek újra a munkás-kapirgálós hétköznapok.
[Fotóriportok a Spanyolnáthán.]