A vagányság mértékegysége

Gáspár Fanni Az Alhambrában nem jártam
Magánkiadás 2021

Mikor kezdődik az élet?
Kérdezte sok évvel ezelőtt egy tinédzser tőlem.
Kapásból rávágtam: Most.
Épp elvégezte az egyetemet és hamarosan egy idegen országban tette meg önálló élete első lépéseit.

Mi idősebbek már tudjuk, hogy nincs ultimatív válasz erre, de ami fontos, hogy időben kezükbe vegyük a dolgok irányítását.
A gyorsulást a legváratlanabb, legdrasztikusabb események is kiválthatják. Például, ha hírtelen kiderül valami, ami kihúzza a talajt alólunk és egyszercsak a komplett addigi (rövid) történetünket újra kell írni. Ahogyan Gáspár Fanniét. Hogy utazni kezdett a világban, az az öngyógyítás első fokozata volt, ami lassan valódi szenvedéllyé vált majd rövid idő alatt életformává kristályosodott. A huszas éveit megszállottan és a célországokra alaposan felkészült és végtelenségig nyitott fiatal nőtől nemcsak szakavatott utikalauzt kapunk, hanem barátunk, lányunk, húgunk, is lesz, akinek magabiztos felnőtt emberré válásának közvetlen tanújává is válunk. Utazásairól Fanni már korábban is népszerű blogot vezetett, de hogy könyvbe rendezze az élményeit, az a pandémia okozta kényszerszünetnek köszönhető. A 250 oldalas remek kis kötet nem tartalmaz fotókat, de saját belső filmünk azon nyomban peregni kezd és megállíthatatlanul vetítődik belső képernyőnkön az utolsó oldalakig. Hatalmas élvezet a vagány, de nem meggondolatlan lány mellé szegődni és bejárni vele a glóbuszt. Először együttérzéssel és egy felnőtt aggódásával olvassuk a sorokat, aztán lassan rádöbbenünk; mi vagyunk a kézenfogottak, akik leckét kapnak önállóságból, szembesülnek saját határaikkal és újraírják önnön félelmeikről alkotott, megingathatatlannak hitt tévhiteiket.

Gáspár Fanni nagyon hamar kezébe vette sorsa irányítását. Ami kontrollálható, azt semmiképp nem bízza a véletlenre. Megfontoltan, hibákból tanulva bozótharcosként tör magának utat az életben. Könyvét is saját erőből teremtette meg, megtalálva rá a legjobb partnereket.

Ami valódi tudás ebben a könyvben, hogy bármennyire is egyedül érzed magad a világban, amint megtanulod fogni az Univerzum üzeneteit, az a legjobb partnereket adja melléd. A neked legfontosabb segítőket, a téged legszeretőbbeket és legtámogatóbbakat, még ha ez elsőre nem is látszik mindjárt.

Ebben a fázisban nagyon sok hálás olvasót és egy igazi jó történetet kívánok magának a könyvnek is, ami egyenlőre csak egy módon hozzáférhető, itt.

Az író ruhatára

Murakami Haruki  "T" összegyűjtött trikók

Gyerekkorom óta mágikus hatással vannak rám a feliratos és különféle logókkal meg  képekkel nyomott T-trikók. Nagy becsben tartom, amik olyan rendezvényekre készültek, amiken magam is részt vettem, szoktam vásárolni koncerteken, múzeumshopokban, sőt magam is előállítok olykor egyet egyet.
Akkor vált világossá számomra, mekkora hatalommal ural ez a szenvedély, mikor egy fesztiválon Jóska barátom - aki szerintem még nálam is nagyobb freak etéren - Jean-Michel Basquiat trikóban jelent meg. MIndenképp kellett nekem ilyen. Nem tudta már lokalizálni nekem a New York-i üzletet, ahol szert tett erre a textilre nyomott műalkotásra, de az Univerzum utat mutatott nekem a felhőkarcolók között. Sőt később még rátett egy lapáttal, és elhelyezett egy ilyen üzletet a városom főutcájában is.
Nemrégiben Murakami trikók sorozatát árulták ott.
 

Hogy kedves íróm maga is megszállottja ennek a szenvedélynek, örömmel és megnyugvással tölt el. A mágikus realizmus nagymestere a japán Popeye, magazin városi fiúknak felkérésére 2006 és 2008 között esszésorozatban mesélt gyűjteményének kiválasztott darabjairól és persze közben magáról is. Ez jelent meg most könyvformába öntve. Murakami futásról írt munkáján kívül nem nagyon ad betekintést az életébe, ezért is különösen értékes ez a színes kis kötet. A 100 kiválasztott, könyves- és whiskyspolcra akasztott, kavics mederre terített vagy egyszerű fehér háttérrel, minden cicó nélkül lefényképezett darabokról kategóriákba rendezve mesél. Szörfös trikók és maratoni futások tartozékai, könyvtári felolvasások alkalmából ajándékba kapott példányok, állatos, vinyl lemezes, üzleti logós, feliratos és koncert trikók sorjáznak a lapokon. Sok érdekes, gyönyörű színű, ismeretlen történettel és mondandóval bíró darab kerül rendszeresen a birtokába, előszerettel vásárol amerikai használt ruha boltokban is. A történetek keresztül kasul hurcolnak minket a bolygó legérdekesebb helyszínein, egyetemi városokról mesélnek, ahol a szerző vagány bárokban sörözgetve teszteli az ízek közti különbséget és figyelgeti a nyüzsgést. A kötetből többek között megtudjuk, hol van szerinte a földkerekség legjobb lemezboltja és hol nem érdemes erre időt pazarolni, ezenközben pedig megállíthatatlanul ébredezik bennük a vágy, hogy végre megint útra lehessen kelni és éhes szemmel befogadni idegen kulturákat.

 

 A legmesésebb példányokat promóciós indítatásból a szerző könyvkiadói készítik. Ezekből is láthatunk néhányat. Ő persze szerénységből nem hordja ezeket, nekünk pedig megszakad a szívünk, ha elképzeljük a teli dobozokat Murakami lakásának egy eldugott szögletében.
Nemrég olvastam egy írónő naplóját, melyben gyakran panaszkodik, hogy annyi a tennivaló, hogy nem jut elegendő ideje kiterjedt, koncentrált munkára. A japán író ezzel szemben úgy tűnik feltalálta az időtágítót. Szinte látjuk, ahogy teljes odaadással, minden hektika nékül órákat tölt egy lemezboltban ritkaságok után kutatva, amint ráérősen turkál egy hatalmas amerikai használt ruha csarnokban vagy szörfdeszkára száll az óceán partján, hogy kedvenc whiskyjével zárja a napot.

Nyári öltözékben nem szenvedek hiányt - árulja el a könyv végén a Popeye szerkesztőjével folytatott beszélgetésben - minden nap fel tudok venni egy friss trikót, anélkül, hogy ismételni tudnám magam. Meglehetősen kényelmes élet ez egy írónak igaz? - kérdezi végül.

Igen. És közben 27 remek könyv szárad a lelkén. Imádjuk!

In memoriam BELMONDO

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Művészbélyegem 2003-ból.

Újra megnéztem legnagyobb kedvencemet, A kínai viszontagságai Kínában című szenzációs kalandfilmet. Ursula Andress volt a partnere. Ebben láttam először olyan női hőst, aki nemcsak szép, hanem vagány, szuper ötletei vannak, egyenrangú a belevaló férfi főszereplővel és sosem sikongat.

Mit olvassunk vesztegzárban?

Molnár T. Eszter Teréz  Prae 2019

Emlékszem egy könyvsorozatra, amit két nyelven lehetett olvasni. Eredetiben és magyarul. Az egyik oldalon volt az eredeti szöveg, a másikon a fordítás. Kafka Átváltozása így van meg nekem. Annak idején még nagy egészében magyarul olvastam. Csak a rend kedvéért sandítottam át a másik oldalra.

Annyi ember vagy, amennyi nyelven beszélsz.


Ha idegen nyelven beszélsz, nem anyanyelved mondatát fordítod le, hanem a beszélt nyelven gondolod is ki, amit mondani akarsz. Nekem erről szól a Németországban élő Molnár T. Eszter Teréz című könyve.
Ez a kötet nekem olyan, mint egy hagyma. Megfőzheted egészben, akkor a leves része lesz. Finom. Ha félbe vágod, akkor látod a belsejében futó köröket, pirítsd meg olajon. Finom. Karikázd fel, tedd salátába. Mindig más tulajdonsága kerül előtérbe.
Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de nem jut eszembe jobb, hogy körülírjam, mekkora intellektuális élvezet volt nekem ez a könyv, ahogy felfedeztem a rétegeit. Előszöris: három nyelven vannak benne a szövegek. Eleinte nem értettem miért, csak élveztem, hogy mindhármat megértem. Milyen jó ötlet ez, gondoltam. Végre egy forradalmi műfordítási módszer. Aztán ráéreztem a fordítások specifikus nagyszerűségére. A magyart alapvetően értem, az utalások, finomságok, nyelvi fordulatok a sajátjaim. Aztán mivel német nyelvi közegben élek és olvasok is, örömmel fedeztem fel a fordítás élőnyelvbeli apróságait, amiket csak az ismer, aki napi adagban kapja azt és nem kilóméterekre onnan böngészik egy korszerűtlen szótárban. Élveztem a nyelvi frivolitást, amikor az öregek otthonában élő asszony sváb tájszólásban beszél, mialatt a magyar fordításban egy egyszerű magyar asszony hétköznapi nyelvét kapjuk. A kórházi, hétköznapi milliőben azonban már iskolázott németet használnak a szereplők. Ha a magyar változat mellé angol szöveg került, az úgy hatott rám, mintha amerikai filmsorozat szövegkönyvébe tekintenénk bele.
Teréz és a három életvariáció, ami a könyv igazi tartalma, önmagában is érdekes és mindenki a maga módján értheti és értelmezheti a külföldön dolgozó nő életét és problémáit, de a különlegesen "globalizált" irodalmi megoldás csodálatosan bemutatja, milyen is, ha valaki több nyelven létezik. Teréz lehetne lengyel, mexikói vagy szíriai. Sorsa globalizált, szociális helyzete a Föld bármely pontján alakulhatna így.

A  három fejezet címe Stadt, Land, Fluss, ami nem pusztán várost, országot, folyót jelent minden jelképrendszerével, hanem az ország-város nevű játék neve is németül. Mondj egy várost, mondj egy országot, mondj egy lány nevet. Aztán helyezd el egy szituációban.

A befogott szemű, szájú Teréz a borítón a kíváló mesetörténet-alkotó Dániel András remek munkája, a kötetben található kollázsokat pedig a szerző készítette egy ismeretlen lány fotójába ragasztott német-magyar szótári szövegekkel. Ez a két vizualitás nekem valahogy nem cseng össze, ám az egész könyv szokatlanságát inkább támogatja, mint összezavarja.

Mit olvassunk vesztegzárban?

Peter Wohlleben A fák titkos élete
Chris Hadfield ezredes  Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak  

Ha a természetet védjük, magunkat védjük - állítja Peter Wohlleben a Fák titkos élete című filmben.
Az azonos című könyvből készült filmet az év elején mutatták be a német mozik, s amíg nem mosta le a korona az életünket, virológusok helyett Wohllebennel akart mindenki beszélgetni a tévében és a magazinokban. Prominens személyiségek járták vele az erdőt, hálózsákban aludtak a fák alatt és itták a derűs, de nem kedélyeskedő, oktató, de nem kioktató, bölcs, de nem okoskodó, szimpatikus erdész szavait. Wohlleben könyve 2015-ben jelent meg először (magyarul is) és már akkor is nagy volt az érdeklődés iránta. Akkoriban jött divatba a japánból fordított erdőfürdés (Waldbaden) kifejezés is. Németországban mindig is nagy kultusza volt a hegyen völgyön vándorlásnak, az erdő zöld csendjében való fürdés pedig a digitális városlakók huszonegyedik századi kifejezése lett nagyjából ugyanarra a tevékenységre. A film akaratlanul is aláfestése és támogatója lett a Fridays for Future mozgalom gerjesztette környezetvédelmi érzékenységnek, melynek szerepe - félő - háttérbe szorul most a mindent beterítő világjárvány árnyékában. Pedig nem egymástól független dolgok ezek. A vírus a természetből jött, a haszonállatokká degradált fauna és a végsőkig kizsákmányolt flóra felborított egyensúlyának következményeként.
Wohlleben világában érző, gondolkodó, hálózatot alkotó szervezet az erdő, gondolatmenetét követve új perspektívába helyeződnek a sokak számára pusztán dekoratív tereptárgyként érzékelt fák. Jót tesz egy ilyen földközeli perspekívában írt kötetben elmélyedni most.

 

Ahogy nem rossz újraolvasni a kanadai űrhajós, Chris Hadfield kötetét sem, melyről pár éve itt már írtam. 

Most, hogy mesterséges kómába került a világ, nincsenek kondenzcsíkok az égen, kitisztult a levegő és 40 helyett 6 autó halad el percenként az autósztrádán, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, hogy lesz tovább, ha túlélünk.

A természetet nem tudjuk teljesen tönkretenni, mert képes a megújulásra. Az erdő visszatér. Szép lenne, ha akkor még mi is itt lennénk. Figyelmeztet az erdész.

Hegyi Zoltán Imre: Ars speculum

Lakner Zsuzsa kollázsához 

Én mindig is éltetni akartam,
lélegeztető gépként
stimulálni és masszírozni
a költészetet, a kultúrát -
nem kitalálni.

Rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat,
a Műbe,
ami jobban súlyba vonta őket, mint az életük.

Életre kelt szó. És nem is egyetlen
máig zengő hatású életműé, hanem
elemeké egy szellemektől kizsarolt,
megszállott periódusos rendszerben -
tükröződésre kent emulzió:
nem is elegyednek.

Elragadott kisfiú koromban az arcotok
papírra nyomtatott tektonikája -
csak azért lehet így, mert
Tükörország cserediákja vagyok én is.
Választani gyáva, gyertyaként
szélben ingó lélek foncsorozott
üveglapon született ikertestvére.

Az én szerencsétlen lelkem
csak egy tükröződő, homályos felület -
a tükörkép folyton változik, ahogy
nézegeted magad, pofákat vágsz
a szavak lemezollójával; egymáshoz
illesztett, egymást kizáró elemekből
ragasztott kollázs az arcom,
mögötte a darabok vicsorognak,
ágálnak egymással egy befejezhetetlen,
szörnyeteg vitában.

Háttal, egy angolparkban,
egymástól folyamatosan távolodva.
Hogy melyik kivágatnak van éppen
igaza, azt honnan tudhatná a tükör?
Az nyer, akinek a látványa
jobban hangzik.

Körülzsongnak az egykori múzsák
tükröződései új, kívánatosra ízelt
lábú testekben. Kicsi bogaraim -
melyikőtök az igazi? Minden megidézett
szellemnek másik. Úgy szeretek,
mint aki darabokat tépne le magáról.
És ti csak a nektek rezonáló,
számotokra felcsillanó tükörcserép-
darabkákat érzitek.

Körülzsongnátok, de mint a
tavaszi darázs, koppantok az üveglapon,
ami mögött Titkok Értelme: Rózsa -
milyen érdekes, hogy átillatoz
a tavaszba. De ez az illat se
valódi belőle. Túl édes, túl gejl -
akár a fül mögé cseppentett rózsavíz.
Még jó, hogy egymásét is
annyiszor szerettétek, költők, kedveseim -
nekem ott nyílik rés, ahol
az illatok kettészakadtak.

Háttal egy angol-
parkban, egymástól folyton
eltávolodva,

rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat.
Az életmű nem az élet. S nem mentség,
hogy ti is elsősorban saját
magatoknak hazudtatok.

Irodalmi pecsételő / Paul Auster

Aki olvasta fénykorában ezt a blogot, nem csodálkozik, hogy Paul Austerről is készült pecsét. Aki nem, az bepótolhatja a lemaradást.
Auster évtizedek óta kedvenc kortárs íróm. Azon ritka esetek közé tartozik, akinek nem egy könyvét kétszer is olvastam már. Mikor stuttgarti felolvasó estjén barátnőmnek dedikáltattam A véletlen zenéjét,  kedvesen megkérdezte, hogy ez melyik könyve és milyen nyelven is?
Együtt lapoztuk ki a magyar kötetben a mű eredetei címét.

Irodalmi pecsételő / Virginia Woolf

Mint mindenkinek, nekem is az Orlando volt az első.
Gimnazista voltam és őrülten vagánynak találtam a helyes, művelt, jómódú ifjú életét, aki a viktoriánus Angliában egyszercsak elalszik, hosszú évek múlva nőként ébred és remekül működik mindkét nemben. Mikor Anyu a kezembe adta, azt gondoltam, hogy ez egy történelmi regény, mint a csíkos könyvek, csak idősebbeknek. Totális rendkívüliségével szétrobbantotta akkori agyamat.

Az Orlando quantumfizika, Virginia Woolf az irodalom Steven Hawkingja.

Másik abszolút kedvencem a Mrs. Dalloway. Tízévenként újraolvasom, mert minden korban mást mond egy nőnek Clarissa Dalloway egyetlen napja.

Irodalmi pecsételő / Kafka

Míg Edgar Allen Poe a misztikus, rémtiszta pszeudó rettegés, Kafka Átváltozása annyira közeli, olyan hétköznapi horror, hogy elolvasása után néhány napig örülünk reggelente, hogy végtagjaik nem változtak rovarlábakká. Olyan átélhetően valószerűen írta meg a cseh író ezt a bizarr helyzetet, hogy nem nyitottam ki többé Kafkát ezután.
Beleolvastam naplóiba és leveleibe, de minden rétegem tiltakozott.
Pecsétet viszont készítettem. Kettőt is. Ne kérdezzétek miért.

Első metszés a gumiba

Irodalmi pecsételő / Proust

Az eltűnt idő nyomában... hardcore.
Hatalmas lélegzet, idő és kitartás szükséges hozzá. Én sem siettem el, de amikor bekapott, a rabja lettem. Ez az egyik könyv(folyam), amit magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre.
Ha belegondolunk, hogy Proust egy parafával leszigetelt szobában hívta elő az emlékeit, elszigeteltségében pedig iradatlan mennyiségű irodalmi alakot teremtett, komolyan aggódni kezdünk azokért, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha valaki nem szórakoztatja őket.

Eltűnt ideje mindenkinek van. És ezt az eltűnt időt minden nap másként látjuk.
Nekem ezt jelenti Proust.

Irodalmi pecsételő / Lewis Caroll

Ha azon szerencsések közé tartoztok, akiknek nem kell kimozdulni, 

otthonról működtethető az életetek, időnként kimehettek a napra

és könyvtáratokban is akadnak olyan kötetek, amiket érdemes újraolvasni,

tegyétek meg!

Mondjuk egy régi gyerekkönyvet akár. Ezek feladata, hogy ajtót nyissanak Fantáziába és beindítsák a kis motorokat, amik nemcsak a napi feladatok elvégzésének mechanikáját működtetik, hanem képesítenek arra, hogy megalkossuk saját világunkat. Nekem az első ilyen ajtót az Óz a csodálatos varázsló tárta ki. Komolyan elhittem, hogy Arkansasban a forgószél után bele lehet jutni egy másik dimenzióba és napokig töprengtem, hogy lehetne Magyarországról megtalálni azt a bizonyos sárga köves utat.

A másik agynyitogató az Alice Csodaországban volt, aminek komplett

szürreális világát felnőttkoromban fogtam fel igazán és akkor

minden irányból körbejártam a kérdést. 2003-ban kis művészkönyvet is alkottunk Frips-szel, belga mailartista, fotós, kollázsoló kolleganőmmel.

Susanna Lakner & Frips: Alice 2003

Mikor a kétezres évek elején teljes mértékben elmerültem a pecsétmetszésben, kedves íróim portréi is sorrakerültek.

Ma Lewis Caroll portréját osztom meg veletek.

Egy nyúlalakú kérdőjel

Dániel András A nyúlformájú kutya Tilos az Á könyvek  2018

Károly, a nyúl formájú kutya egy elrontott rajzból lett olyan, amilyen.
Hogy kutyának indult aztán nyúl lett, vagy fordítva, most már mindegy. Kivetődött a világba, amiben semmi, de semmi sem olyan, ami jó, kellemes és boldogító lenne számára.  Alapvetően fals minden.
És nem lehet visszacsinálni. Hangja, lelke kutya, de ha a kutyákhoz csatlakozik, elűzik, mint egy nyulat, ha a nyulak között kutyahangján megszólal, azok kinevetik.

A felhőtlenül vidám és őrülten sikeres kufli történetek között Dániel András váratlanul bekanyarodott egy ismeretlen utcába, hogy bevilágítson az élet egy kevésbé napsugaras szögletébe.

Minden értelmes ember elgondolkodik legalább egyszer életében - többnyire a tinédzserkor táján - hogy mi is vagyok én, ki is vagyok én?
Hogy látnak engem a többiek? A két kép vajon egyezik-e?
Ez a könyv messzebbre megy. Azok problémáit tárja elénk, akiknek életét a többiek, a kívülállók nem igazán látják át, akiknek igazi valója nem jön át rögtön, akikhez felületesen közelít a többség.
Fundamentális identitás problémáikat divatos nyavajgásnak, a legrosszabb esetben büntetendő rendzavarásnak tartják. Azt szeretjük, amit ismerünk. Ott érezzük biztonságban magunkat, ahol ismerjük a szabályokat. Ahol a kutya úgy néz ki mint egy kutya és mély hangon ugat, a nyúl aranyos, gyorsan fut és ártalmatlan. Nincs olyan, hogy mindkettő valaki.

A szerző kézenfogja az olvasót és tapintatos határozottsággal mutatja meg, hogy DE. Hogy a sorsa annak akit "elrajzoltak", nagyonis különbözik azétól, akivel "minden rendben van".

... a medve csak medvéül ért, az elefánt elefántul...

Itt minden rajzi elem, szín, buborék szöveg súlyos jelentéssel bír, lényegre tör. Nemcsak tartalmában, vizualitásában is útmutató ez a remekbe szabott (művész)könyv. Úttörő módon egyesíti a reneszánszát újraélő, risoprinttel, direkt színekkel, kis példányszámban sokszorosított cool fanzine és a szakértelemmel előállított igényes könyv minden jó tulajdonságát.

"Egyszer a kinttől félünk, máskor a benttől. Vagy csak én? "

Járom a könyvet, mindig, oda és vissza. Mint akit ezért rajzoltak ide. Hogy menjen fel-alá. Találjon valamit. Közben nézem, ha adódik esetleg néznivaló. Egy ház, egy kávédaráló, egy szemüveg. Ilyesmik vannak ebben a könyvben.

LÁTSZÓLAG!

Kellemes gondolkodást mindenkinek!

"Eltévedt hold" irodalmi emléktúra

A Susannicon szerkesztőségének három tagja nemrég irodalmi barangolásra indult Stuttgartban, az "Eltévedt hold" nyomában. A túra célja az volt, hogy felkutassák Turbuly Lilla regényének helyszíneit és közben jól is érezzék magukat.
2006-ban a Nők Lapja, a Nők Lapja Café és a Révai Digitális Kiadó közösen hirdetett regényíró pályázatot, "Írd te az év könyvét!" címmel. A több mint háromszáz pályaműből az olvasók döntése alapján három könyv jelenhetett meg. 2006-ban "Az év könyve" jelvény felkerülhetett az "Eltévedett hold" borítójára. A mű természetesen fikció, de bizonyos helyszínei valóságosak...

"A taxisofőr tanácstalanul nézegeti a házszámokat, miközben Lívia a már kipakolt két termetes bőrönd mellett álldogál. Buschlestrassse 2., Buschlestrasse 6. - mormolja értetlenkedve a férfi, ide-oda forgatva a fejét a két, igencsak hasonló, kétemeletes ház között."

"Elindul visszafelé, most már látja a Régi Kastély épületét, felismeri az útikönyvbeli kép alapján. De nem oda, hanem az Új Kastély háta mögé ér ki, egy nagy parkba." 

"Most nem áll meg, de azért lelassít, szemügyre veszi a kis mesterséges tavat (kacsák szunyókálnak a partján), a többnyire foglalt padokat, amiken öltönyös hivatalnokok ebédelnek, a szökőkutat a szoborsorral, és arra gondol, hogy fog majd itt ebédelni ő is, meg olvasni, egész biztosan."

"Az eső szerencsére időközben elállt, de a padok még vizesek, így válogathat közöttük, és miután egy kicsit letörölgeti az egyiket, le is tud ülni. Szemben, a tartományi parlament aranybarna üvegfelületei visszatükrözik a távolodó felhőket, a földszinti étterem előtti terasz lassan megtelik ebédelőkkel."

"Jólesik, de nem marad sokáig, mert itt csak egy automata jelzi a kávézót, inkább keres egy igazit, de oda már a Stuttgarter Zeitungot viszi magával. Jó hogy végre ki lehet ülni a teraszra." 

"A keskeny utcácskához közelebb eső ajtó egy étterembe vezet. Fölötte cirádás betűkkel ott áll a neve: Stuttgarter Stäffele."

A szerkesztőség tagjai ebben az étteremben pihenték ki a túra fáradalmait és adóztak tisztelettel nem csak az írónő, hanem a helyi sörfőzési hagyományok és a konyhaművészet előtt is.

Forrás: 
Turbuly Lilla: Eltévedt hold - Bp.: Révai Digitális Kiadó, 2006.

  

Egy fontos októberi napon...

Valamikor nagyon nagyon régen, egy távoli naprendszerben két kíváncsi zöldfülű heteken át tanakodott.

- Te tudod ki az a Saját levében?

- Nem, de olvasom a blogját.

- Én már ettem is a sütijeiből az Arnolfini Fesztiválon.

- És ő nem volt ott?

- Háát, nem tudom...

- Hogyhogy?

- Ervin beszélt a sütikről és amikor rákérdeztem, hogy ki ez a Saját levében, csak titokzatosan mosolygott és mindössze annyit mondott: nem árulhatom el. 

................................................................ 

            - Lehet, hogy férfi? Vannak férfiak, akik remekül főznek... 

            - De sütnek is?

...............................................................

- Te, figyelj, az ott a képen egy női bicikli.... 

-  A bicikli nem sokat jelent, útitárssal is mehetett! 

- Hát igen, ez igaz, bár akkor két bicaj lenne...

Egyébként én is próbáltam már tapintatosan kiszedni Ervinből, de elsiklott a kérdés mellett/felett.

-  A tavalyi Arnolfini Fesztiválon Saját Levébennek volt egy pultja, de műsorkezdés előtt már berendezte, mi meg később értünk oda, úgyhogy ott nem sikerült beazonosítani. De nem adom fel, és ha rájövök, mindenképp megosztom veled az információt! 

 - Alig várom!

................................................................... 

- Most jövök az Arnolfini Fesztiválról. Szigorú titoktartásra kötelezve itt küldöm neked a helyes megfejtést. Saját Levében egy kedves, vicces nő és Edinának hívják. De nem tőlem tudod! 

...................................................................

          Aztán csináltunk egy könyvet közösen. Saját levében lett a címe.

Edina dedikál a 2012-es Arnolfini Fesztiválon

Blogot is csináltunk közösen. Ez a Susannicon. 

A Saját levében könyv alkotói

Kedves Edinánk, szeretettel gratulálunk a kerek számhoz, minden jót Neked és újabb közös élményeket veled együtt! 

Duplaelőny

Intermezzo a Murakami folyamban (semmi spoiler!)
Világirodalmat két nyelven olvasok. Az nyer, ami előbb jelenik meg.
Csak előnyök származnak ebből. Nemrég Murakami legújabb műve
A parancsnok meggyilkolása. Mint kiderült, a német fordítás az angolt is megelőzte.

Nekem a Világvége, és a keményre főtt csodaország volt a beszálló drog, utána igyekeztem behozni a lemaradást, de közben újabb kötetek jelentek meg, így ujjamat az idő pulzusán tartva a legfrissebb Murakamikat fogyasztottam legelőször. Csak a sovány években választok visszafelé az életműből.
Ez a hozzáállás nem okoz nagyobb zűrzavart, mert bár a japán író is ugyanúgy öregszik, mint a többi halandó, hőseinek életkora és időtlen témái nemigen.

Nem tudom pontosan, mi volt az első németül megjelent kötete, - nektek ez nyilván mindegy is -, a folyamatban azonban volt egy hatalmas lyuk az elején, ami nem nagyon tudott betöltődni. Legelső két kisregénye, mellyel berobbant és azonnal irodalmi díjat nyert hazájában, más nyelven olvasóknak sokáig elérhetetlen volt. A mester valami miatt megtagadta a fordítást. Idén megesett a szíve rajtunk, ami talán a nagyszerű fordító, Ursula Gräfe érdeme, kinek hozzáértését leginkább az bizonyítja, hogy
A határtól délre, a naptól nyugatra című kötet, mely sokáig angolból fordítva, Veszélyes szerető címen volt kapható nálunk, az ő eredetiből történt fordítása után került méltó helyére.

Nyár végén, befejezve A parancsnokot, ellátogattam kedvenc könyvesboltomba, hogy visszamenőleg újabb Murakamit horgásszak ki. Ismeretlen című ragasztókötött példány vonzotta magához a tekintetemet. Ez azért volt fura, mert Németországban minden előbb keménytáblával jelenik meg, 1-2 év után csinálnak csak belőle zsebkönyvet. A keménytáblás könyvek csudaszépek és drágák. A zsebkönyvek ára ezek fele, s nagy előnyük, hogy vastagságuk ellenére is könnyebb őket egy kézben tartani a fürdőkádban. Döbbentemből felocsúdva örömmel vittem haza a zsákmányt. Nem csalódtam.

Az előszóból megtudhatjuk, hogyis támadt az írás ötlete, és hogyan találta meg a 29 éves jazz klub tulajdonos a saját írói hangját. A kis kötet előrevetíti azt a szeretnivaló elbeszélő stílust, elmélkedős, rácsodálkozó mégis kissé sztoikus hangvételt, ami azóta is csak rá jellemző, s ami miatt oly sokan szeretjük. És most jön a jó hír, amiről ezenközben magyarul lemaradtam:
a nagyszerű Erdős György után Nagy Anita vette át a fordítói stafétabotot a Geopennél és mint látom, 2016 óta e-könyvben kapható a első két kisregény Hallgasd a szél dalát / Flipper 1973 címen. Idevonatkozó hírforrásokból kiderült, ezzel a kettővel mintegy "Patkány"- trilógiává válik a Birkakergető nagy kaland.
Nekem ezzel adódik is, mivel folytatom az életmű áttekintését, a Birkát akartam ugyanis elkezdeni épp, ha nem jön közbe A parancsnok meggyilkolása. Ezutóbbi magyar fordításáról  sajnos még nincs hír...

Alámerülni

Murakami Haruki A parancsnok meggyilkolása

Alaptalan volt a félemünk, hogy az 1Q84 után hosszan pihen majd kedvenc írónk. A parancsnok meggyilkolása ugyanolyan kiadós olvasmány, mit az 1Q84 volt és nagyon kívánom nektek, hogy hamarosan megjelenjen magyarul is.

A Murakami hősök hétköznapi problémái kezdetben ugyan hasonlóak lehetnek a mieinkhez, megoldásuk azonban olyan paralell univerzumban megy végbe, amelybe úgy merülünk bele olvasás közben, hogy legszívesebben le se tennénk a könyvet, míg végére nem járunk a dolgoknak.

Murakamit szeretni olyan, mint Wes Andersont, vagy Denis Villeneuve-öt. Egész biztos lehetsz, hogy olyan filmet fogsz látni amilyet addig nem láttál. Függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem, garantáltan máshova visz agyad útvesztőiben, mint a mainstream.

A főhős ezúttal egy festő. Önmagát inkább jó mesterembernek tartja, mint művésznek. Portréfestésre specializálódott, jó megfigyelőképessége és karakterábrázoló tehetsége megállás nélkül termeli a megrendelőket. Tokióban él a feleségével látszólagos harmóniában, míg egy nap párja, Yuzu bejelenti, hogy mást szeret. A portéfestő felkerekedik, hogy feldolgozza a problémát, végigautózza Japánt, majd letelepszik egy barát házában, amely a híres festő, Tomohiko Amada otthona volt. Egy nap a padláson felfedez egy akkurátusan becsomagolt festményt s ezzel misztikus események sorozata veszi kezdetét.

Sok minden egyesül ebben a könyvben. Az alapszituáció hasonlít 
A kurblimadár legendájához  és az 1Q84 eseményei is eszünkbe jutnak közben. A rutinos Murakami olvasó a vége felé nagyjából sejti, hova mennek ki az események, de ez egyáltalán nem okoz csalódást, hiszen mindez olyan érzés, mintha megint egy kedves rokonnál tennénk látogatást, aki whiskyvel kezében mesél nekünk az életéről s közben szól a zene a háttérben. Készít nekünk egy salátát, egy omlettet tofuval és kint cérnaszerűen esik az eső, mint egy Hokusai festményen.

Május 12, a Kollázs Világnapja

A budapesti kollázs - és fotóművészetre fókuszáló TOBE Galéria felkérésére május 12-én kollázs workshopokat tartok.
A világ egyedüli kollázsszaklapja, a kanadai székhelyű Kolaj Magazine erre a napra hírdette meg a Kollázs Világnapját, így mi is részei leszük az ünnepnek. Szeretettel várunk minden érdeklődőt, aki szívesen vagdosna és ragasztgatna pár órát velünk.

Előképzettség nem szükséges, a workshopok mindenki számára nyitottak, de a férőhely limitált (6 fő/alkalom) és a délelőtti csoport már betelt.

Bródy Sándor u. 36., Budapest, 1088
Jelentkezéshez kérjük írj egy üzenetet emailben: info@tobegallery.hu

"Kleister" / vágva-ragasztva

„csak szélein 

/ járunk széttépni 

/ ami volt 

/ és / mégis 

/ újra / összerakni

/ egész helyett 

/ máshogyan

/ csak falatnyi 

/ van / oda / már”

(Lilla / Turbuly)

/a kollázs arról szól, hogy / dolgok / amelyek arra várnak, hogy a helyükre kerülhessenek / a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség / fut össze / végre / pontosan a megfelelő időben kerül egy odaillő elem az ember keze ügyébe / 

/a kollázsolással össze lehet kötni az időt / mindenre lehet reflektálni / nyersanyag van elég, és ha kész egy kép / azonnal világossá válik, hogy ez / szól / 

/ Kollázsokban / lehet hűséggel ragaszkodni / azonban új rétegeket is lehet húzni a meglevőkre / nagy kollázsunk az életünk tükre / több részlet bonyolult kapcsolódása adja a képet / 

/ A kollázsban / alkotó ember / nem eljutni, hanem tartozni akar valahová / műterméből kilépve egy elburjánzott fűszernövénykertbe jut / nem ihletre vár / kitartóan dolgozik / ollószemmel / ragasztókézzel / a legtöbbször egyszerűen kimetsz / s ráilleszti egy másikra / megmagyarázhatatlan erők vezérlik / ez egyfajta megváltozott tudatállapot / a „kell/nem kell“ gyors eldöntésében szerzett rutin / 

/ egy alkalmas kép, egy inspiráló alaphelyzet kell csak hozzá / mint egy pszichoanalitikus ülésen / adják / magukat a képrészletek / nem új képeket / alkotni a semmiből, hanem újrarendezni a meglevőket / 

/ Susanna Lakner / a művei, a művészete / aminek értelemszerűen a falon a helye / könyvillusztrációkban / plakátokon / kihívás a szemnek / mélyebb szemlélődésre kényszeríti a nézőt / sosem unalmas / hiszen / a kollázs / egy kollázs / nem manipulálni akar / sohasem fejthető meg teljesen / 

/ számára a világ / puszta jelenlétével / aprólékosság; / műfaj / felszabadult játék és vasfegyelemmel végigvitt koncepció; váratlan képzettársítások / pontosan tudja, hová kell nyúlnia / kirajzolt ösvényein órákig sétálgathatunk / természetességgel és könnyedséggel ragaszt / A kollázsolás automatikus / képtársítás / folyamatként indul be / nem üzenni akar, hanem látni tanít / azt, ami elveszett, vagy nem is volt soha, de épp lehetne is / 

/ a műhelyében készülő munkák megjelenési módja / néha a monitor vagy a zsúfolt munkaasztal / nyilván a kollázskészítők eszköze / benne egy kissé nyitott olló / újrahasznosított modern információhordozó, nyomtatott kép- vagy szövegrészlet, és főképpen a betű / a kivágat helyén / a munkáló olló / finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg 

/ Lakner Zsuzsa kollázsokká transzformált / originális alkotáselemekből egymásra épülő világa / lefegyverző gondolati és materiális változatosság / kérlelhetetlen koherencia / ennek minden következményével együtt / a helyén van / az univerzum szimbóluma / leben und kleben / 

/ levelet hozott a Posta / olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan /

Lakner Zsuzsa kiállítása a stuttgarti Zero Arts galériában nyílt meg tegnap:  

"Kleister"
Susanna Lakner
(Plakatcollagen 2015-2018)

2018. március 16. – április 20.

Fotók a tegnapi megnyitóról:

A fotókért köszönet Hoffmann Tamásnak és Hoffmann Mártának.

A szövegrészletek az alábbi forrásokból lettek kivágva és újraragasztva:

Draskovich Edina: Kerttől kertig
Draskovich Edina: Láthatatlan erővonalak
Hegyi Zoltán Imre: Levelet hozott a posta
Lakner Zsuzsa: Kollázs a nemzetközi kortárs művészetben
Lakner Zsuzsa: Az illeszkedő részletek univerzuma
Lakner Zsuzsa: Amikor ragasztgatok…
S. Nagy Katalin: A kor valódi nyelvén
Turbuly Lilla: Csak szélein járunk
Zsubori Ervin: Helyükre tenni a dolgokat 

Zsubori Ervin: A kollázs hatalma
Zsubori Ervin: Egy dobozvilág-rendszer lapjai
Zsubori Ervin: Mi lehet a művész célja?

A ragyogó gyermek

Május 27-ig látható a Jean-Michel Basquiat művészetét és alkotó közegét bemutató kiállítás a frankfurti Schirnben. A londonból idevándorolt kiállítás alkalmából érdemes megnézni ezt a remek filmet, melyben pályatársak, kortársak és maga Basquiat beszél arról a rövid, de nagyon intenzív művészi korszakról, amiben élt és alkotott ez a zseniális lény, akinek szelleme ma is inspiráló erővel hat mai alkotók ezreire.
Én élőben először 2010-ben találkoztam lehengerlő alkotásaival, melyeket könyvekből és nem utolsó sorban kortársa, Julian Schnabel remek filmjéből már ismertem. Élménybeszámolómat itt olvashatjátok.

Susannicon in the Jungle

... avagy a szerkesztőség a 21.századba megy 

Pár éve Szigetszentmiklóson, ahol egy szombat délután gyűltünk össze az Arnolfini Fesztivál alkalmából, arról beszélgettünk baráti körben, mi lenne, ha nyitnánk egy közös blogot. Csak magunknak. Ahol elmesélnénk, miket olvastunk, milyen filmeket ajánlunk egymásnak megnézésre, mely kiállításért érdemes utazni egy kicsit és mit érdemes hallgatni. Így is lett. Susannicon lett a neve. Úgymond a Planet Susannia nemzetközi hálózati csomópont magyarországi lerakata.

Aztán lassan átköltöztünk majd mindannyian más közösségi mediákra is, képeket osztunk meg az INSTAGRAM-on, nemzetközi kapcsolatokat tartunk fenn a Facebookon, csoportokhoz csatlakozva cserélünk véleményt a világgal. Egy letűnt korszak relikviájaként kezdett feltűnni a blogozás.
Mígnem egyik szerzőtársam feltette a kérdést: miért is hanyagoljuk a blogunkat?
Elgondolkoztunk ezen és magunkba néztünk. Más helyekről szerezzük az információinkat. Igaz. De nem lettünk kevésbe lelkesek az új felfedezések iránt. Ha megosztjuk blogbejegyzéseinket a Facebookon, ugrásszerűen megnövekszik a nézettségünk, sőt a digitális fordítóberendezések segítségével német, amerikai és japán barátaink is felfedezhetik, hogy ezen a fura nyelven, nagyjából ugyanazokat a dolgokat vitatjuk meg, amiket ők is olvasnak, néznek, ismernek.

Éva, aki évtizedeket töltött az egyik legpatinásabb magyar levéltárban valódi papírra írt, nyomtatott kincsek között, most az elektromos könyvre esküszik, én pedig újabban sorozatokat nézek az Amazon tévén. Itt tartunk.
Mikor a ludwigsburgi filmfőiskolások által alapított kiváló videótéka bezárt, tanácstalanul néztünk egymásra; mi lesz most velünk? Vége a világnak?
Nem lett. Az Amazon alakított egy CD kölcsönzőt. Kinéztünk egy filmet, elküldték a DVD-t, aztán miután megnéztük, áthajtogattuk a borítékot amiben érkezett, bérmentesen visszaküldtük a feladónak és máris jött a következő. Aztán ez is bezárt, a vállalat átment internetes közvetítésre. Vége a világnak?
Nem lett. Már jó ideje csak kábeltévé létezik, tévékészülékünkben internetcsatornák, csak aktivizálni kell őket néhány mozijegy áráért.
Hát így lett.
Már nem csak hétvégén nézhetünk jó filmeket, hanem akkor is, ha nincs semmi a tévében.
Innen már csak egy lépés volt, utánanézni, miért mondják, hogy a sorozatok ma már jobbak, mint a mozifilmek?
Miért van, hogy évente különleges témájú sorozatok nyernek Emmy-díjat New Yorkban? Mért van, hogy egyre jobb színészek játszanak ezekben?

Hát így esett, hogy sorozatok rabja lettem én is.
Legújabb kedvencem a Mozart in the Jungle. Ezt ajánlom most.
A New York-i Filharmonikusok új karmestert kapnak Rodrigo de Souza személyében. Az ifjú mexikói unortodox módszerekkel és kimeríthetetlen lelkesedéssel veszi át a csapatot. A sorozat, amely a Coppola-klán égisze alatt készült, reanimálta bennem klasszikus zenei ismereteimet és újra előhozta az élményt, amit a közös zenélés adott az általánosban. A remek színészek Gael García Bernal, Malcolm McDowell, Saffron Burrows mellett olyan világhírű muzsikusok kameóznak egy-egy  epizódban, mint Gustavo Dudamel karmester, Lang Lang zongoraművész, Joshua Bell hegedűművész.
Igazi élmény. És közben felfedeztem magamnak Sibeliust is...