Becht Rezső: A nagy infláció

Valójában még csak 1946-ban vagyunk, abban az esztendőben, melynek az első hét hónapját a küzdelem az infláció tüzes leheletű sárkányával töltötte be. Az akkori bank- és vállalati pénztárosok még ma is hideg verejtékben fürödve riadnak fel, ha ezekről a hónapokról álmodva mellükre ül a könnyű nullák miriádjaiból egybegyúrt hegynehéz szörnyeteg.
Amikor a pengő folyton hosszabbodó null-sleppje már nem fért bele az üzleti könyvek rovataiba, sem pedig az átlagemberek fejébe, akkor megszületett a millpengő, vagyis az egymillió pengőnek értendő pengő.
Így például májusban a Ludas Matyi című vicclap egy-egy száma már 100 millpengőbe került. Persze csak átmenetileg, mert csakhamar a millpengők elé is oda kellett mondani a legfantasztikusabb számokat, a trillióig, melyet csak matematikatudósok tudtak leírni. Így jött aztán létre a billpengő és az adópengő, melyeket az infláció árja éppúgy elsöpört, mint a megvadult folyam a nyúlgátakat.

Elértéktelenedett papír pénzek 1946-ban  MTI

Ezekben a hónapokban a nyomor mindenkori vámszedői kivételével az ország lakosságának el kellett szenvednie a háború szörnyűségeivel rokon, csak nem olyan véres, ám az idegeket éppúgy ronggyá tépő pénzromlás őrjítő boszorkánytáncát. Batyuzott az ország, visszaesett a cserekereskedés korszakába. Elgyötört családapák és anyák a batyuzás keserves útját járták a környező falvakban, hogy az utolsóelőtti lepedőért, vánkosért, a stafírung megmaradt darabjaiért némi lisztet, egy kis zsírt vagy főzelékfélét cseréljenek a gyerekek számára.
A két gyár központi pénztárának főpénztárosa négy sűrűn gépelt oldalon rögzítette le egyetlen délelőttnek, 1946. július 8-nak pénzügyi problémalavináját, melyben a sima pengő, a millpengő és az adópengő, a fizetések és bérek, a kalória-megváltás és az előlegek, a dolgozók vonakodása, a rossz pénzt elfogadni és helyette élelmiszer követelése, a Fehér megyéig kalandozó gyári élelemszerző utak, autós expedíciók küzdelmei, a harc a bankkal 50.000.000 adópengő, és a postahivatallal 200.000.000 adópengő folyósítása végett, a dolgozók lisztjegyeire és otthoni villanyszámláikra szükséges pénz előteremtése stb. stb. pokoli kánkánt jár.
Bérfizetés szinte naponként volt, s kézhez kapott keresetével mindenki azon nyomban rohant, hogy bérét árura váltsa át, mielőtt még mélyebbre zuhan az értéke. Áru viszont alig volt, mert akinek volt, az csak annyit mert pénzzé tenni, amennyi létfenntartásához okvetlenül szükséges volt, vagy  spekulált vele és rejtegette. Egy tragikusan groteszk labdajáték folyt az országban: a labda a pengő volt, melyet mindenki olyan riadtan dobott tovább másvalakinek, mintha parázs lett volna.
Amikor aztán a bolondokházát már majdnem szétvetették az elmeháborodott jelöltek, amikor a tojás már 120.000 millpengőbe került, akkor 1946. augusztus 1-én megjelent az új, értékállónak remélt pénz, a forint és ezzel az egész nullakarnevál egy csapásra véget ért, s a kimúlt, értéktelen pénzjegyek konfettiként borították a söpretlen utcákat és tereket. Mondhatnám úgy is, hogy a ragadozó feketézőkkel, spekulánsokkal, csereberélőkkel, vetkőztetőkkel teli pengő-őserdőre nyár közepén leszállt a fagy és lemarta az addig eszeveszetten burjánzó pengőlombozatot, hogy augusztus l-ére oda terítse vastag avarszőnyegnek, melyben térdig gázolt az ország népe, ám kezében már új reményt, új ígéretet lobogtatott – a forintot. Az új pénzegység, a forint egyenlő volt 200 millió adópengővel, vagy 400.000 billió billpengővel, avagy 400.000 trillió millpengővel illetve 400.000 quadrillió pengővel.
A forinttal újra eljött a fillérek ideje, a váltópénz megbecsülésének kora. Már nem aktatáskában cipeltük a pénzt, hanem lapos patkóbugyellárisban. A nullák szökőárja megszelídült, összeomlott és meghunyászkodva visszahúzódott a csillagászok számításaiba.

Becht Rezső: Levelek Európából 2.

Sopron első bombázása, 1944. december 6.

A lelkihasadásnak valami különös állapotában éltünk. Az angol, az amerikai és a moszkvai rádiók titokban hallgatott és súgva továbbadott hírei tartották bennünk a lelket. Félelemmel vegyes rokonszenvvel néztük a testi és lelki börtönünk fölött elszálló amerikai gépeket, amelyek minden pillanatban kioldhatták halálthozó terhüket. Mi lesz, ha egyszer kioldják? Lesz-e elég lelkierőnk, hogy otthonaink romjai fölött se rendüljön meg hitünk az igazság és emberiesség győzelmében?

A választ megadta december 6-a. Úgy kezdődött, mint más napokon.

„Berepülési veszély!"

Amerikai gépek Magyarország felett / Fortepan

„Zavarórepülés Nagykanizsa, Zala!"

„Kisriadó Nagykanizsa, Zala, Szombathely, Sopron!"

A gyár kapuja kitárult. Mindenki sietett haza, különösebb izgalom nélkül, de hajtva a „talán mégis" sarkantyújától.

Odahaza a lakás fürdött
a decemberi napfényben.
A könyvek, kották, képek, szőnyegek, a csillár, a zongora,
a tárgyak gyanútlanságával itták magukba és sugározták
a vidám fényességet.
A kandalló békésen árasztotta
a meleget, a hálófülkében
halkan duruzsolt a rádió.
Most megszakadt a zümmögés: „Nagyriadó – Sopron!!"

Felbőgtek a szirénák. Százegynéhány nagyriadó beidegzett gyakorlatával elvégeztem az előírt előkészületeket: ablaknyitás, ajtók kitámasztása, gázelzárás, s a többit, ahogy a rítus előírja. „Dél felől nagyobb ellenséges kötelékek repültek be az ország légterébe" – jelentette a rádió és tovább zümmögött.Télikabátban Kosztolányi Ákom-bákom-ját olvastam a nyitott ablaknál és időnként átnéztem a pályaudvarra, ahol egy hosszú vöröskeresztes-vonatot tologattak. A nagy téren, köztem és a sínek között, a nyilvános óvóhely bejáratánál két férfi beszélgetett. A rádió halk fütyülés után ismét jelentkezett: „Újabb erős kötelékek repültek be! Irány: észak!"

Ekkor már hallatszott a Károly Magaslat mögül az első kötelék tompa dübörgése. A veszélyérzet néhányszor végighúzta érdes ujját a szíven.
De a kötelék lihegve elúszott a város fölött. A második, a harmadik is. Csönd lett. Lent a téren, az óvóhely előtt újra megjelent a két ember. Sütött a nap és az antennadróton az ablak előtt egy cinke hintázott. Később –
a kutyák karüvöltésétől kisérve – újra felhangzott a hegy mögül a morgás. Valahol északon már bombázott az első hullám. Nálunk még béke volt, csak a morgás erősbödött.

Aztán hirtelent, átmenet nélkül, az izmok eszeveszett működésbe kezdtek. Az a két ember ott lent, az óvóhely előtt, égnek lódította karját, valamit kiáltott és hanyatt-homlok eltűnt a föld alatt. És már ugrottam én is.
Ki a szobából, ki a lakásból, robogtam le a lépcsőn két emeletet. Már az utolsó kanyarnál voltam, amikor szemközt a lépcsőház ablakában egy égnek törő tűzoszlop tükörképét láttam s rögtön utána a pokol vaskapujának kicsapódását hallottam, amitől megrengett a ház és a falnak lódultunk mi hárman, elkésettek. A másik kettő az utcáról rohant be vakon a rémülettől,
s lesodort magával a pincelépcsőn, be az óvóhelyre, ahol abban a pillanatban aludt ki a villany egy újabb robbanástól. Ötven ember kiabált, sírt, imádkozott és sikoltozott ott lent a vaksötétben, dülöngélve, egymásra borulva. Két kéz eszelősen megragadta a karomat, a vállamba egy idegen fej fúródott menedéket keresve.

Felkattantottam a zseblámpámat s a fénycsóvában idegen leányarc jelent meg, halálsápadtan a rémülettől, és a fehér arc oválisából óriásira tágult fekete szempár meredt a megváltó fénybe.

A világosság néhány pillanatnyi enyhülést varázsolt a lelkekbe. Néhány csitító szóra elapadt a hangzavar, csak nehéz sóhajok és reszketeg sírás fokozta a dermedt csöndet.

De már hallatszott a második hullám dübörgése. Az anyák maguk alá szorítva gyermeküket, újra a padlóra vetették magukat, mások takarók alá kuporogtak. A szép idegen leány a lábamnál nyöszörgött és nem engedte el a kezemet. Valaki hangosan imádkozni kezdett: „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes..." A többiek átvették az imát, s minél erősebben zúgtak felettünk a gépek, annál hangosabban, rimánkodóbban zúgott az ima is.

Odafönt a vészes dübörgés már-már az elviselhetetlenségig dagadt, aztán kivált belőle egy külön sivítás, amely minket vett célba és folyton közeledett... közeledett... kivédhetetlenül.

Irtózatos csattanás rázta meg a házat. A pince padlója egy szilajat ugrott, majd még néhányat. Kettétört az ima, a torkomat valami halálos, sosem érzett szag fojtogatta, s a beálló csöndben hátborzongató csörömpöléssel hullottak alá a két emelet ablaktáblái.

– A lakásom! A könyveim! A zongorám! – kiáltotta bennem valaki. Nem hangosan, nem is kétségbeesetten, csak béna csodálkozással.  – Fel kellene futni... segíteni... Nem hagyhatom egyedül őket! De odakünn zengett és recsegett a világ, a rengő pincében pedig hullott a vakolat a görnyedt nyakakba. Most csöndben voltak a padlón fekvők, a térdelők és a lócákon gubbasztók.
A szájukra vizes kendőt szorítottak, s míg fülük a végső, a halálos csattanást várta, szívük görcsösen reménykedett.

Mi történik ilyenkor a lélekkel?

Azt hiszem, sokkal kevesebb, mint emberi hiúságunk hinni szeretné. A lélek elbújik, elalszik vagy elájul. Az uralmat a test, az idegek, a szív és az állati ösztönök veszik át. A léleknek hűtötten tűrnie kell, hogy a test reszket, az idegek eltépik az istrángot, a szív a gégében zakatol és az ösztönök eszeveszetten hadakoznak a megsemmisülés ellen.

A „lelkierő" többnyire csak közömbösség a veszéllyel szemben, fantáziahiány, ritkábban önfegyelem, még ritkábban a vallásos hitnek kivételes emelkedettsége vagy a sztoikus bölcsesség páncélja.

Ilyenkor az ember nem gondolkodik, legfeljebb egyetlen gondolatba kapaszkodik, amely lehet: „Istenem, csak már vége lenne!" –  vagy „Ránk szakad a ház és megfulladunk!" – vagy „Csak neki ne essék baja" vagy „Csak gyújtóbombát ne kapjunk!".

1915 januárjában, amikor egy lengyel falu végén hetedmagammal, mint hadifoglyot falnak állítottak, mert állítólag az egyik fogolynál dum-dum golyót találtak, a megkegyelmezésig tartó félórát minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül bírtam elviselni, mert a rettenetes hidegtől a nagy lábujjam annyira sajgott, hogy nem engedett egyébre gondolni. Ott, a pincében, a nálam védelmet kereső leány táplálta bennem a lelkierőt, úgyhogy a csak néhány percnek tűnő félórát korántsem éreztem olyan elviselhetetlennek, mint korábbi elképzeléseimben.

Sopron 1944-ben a bombázás után / Sopron anno

A modern Charon-bárka sötét fedélközének utasai egyszerre csak arra ébredtek bénultságukból, hogy odakünn az orkán elapadt. Elült a gépzúgás, a remegő talaj elcsitult, csak a pályaudvar felől hallatszottak robbanások.

Óvatosan fellopakodtam a pincelépcsőn a lépcsőház feltépett bejárati ajtajáig, és hunyorogva a napfénytől kikémleltem a szabadba.

Becht Rezső emlékezete / 2

Néhány szó A bűvös hengerről
Soproni hétköznapok egy régi századfordulón*

A visszaemlékezés, – alcíme Nagyismétlés az életből – amelynek csaknem 900 gépelt lapja 12 éven át íródott, címét a kaleidoszkópról  kapta, ami megforgatva  mindig más és más alakzatot vesz fel. 1988 és 2009 között, 21 év alatt került publikálásra a Soproni Füzetek című éves megjelenésű művészeti antológiában, Sarkady Sándor gondozásában. A mű irodalmi és történeti értéke több alkalommal is felvetette egy új, kötet(ek)ben való teljes megjelenés  igényét, amire eddig sajnos nem került sor. 1914 júniusa óta hétfőnként a Sopronanno.hu helytörténeti oldal irodalom rovatába kerül fel egy-egy rövid részlet az önéletírásból.
  
A kézirat mindenképpen figyelemre méltó. Helytörténeti szempontból leginkább a gyermekkor, a népszavazás körüli időszak, az 1941-45 közötti háborús évek, majd az 50-es évek bemutatása a legértékesebb. Becht melankolikus, a kívülállósággal, magánnyal birkózó személyiségén szűrte át a megélteket.  Írása legjobb fejezeteiben túllépve egyéni sorsán meggyőzően és hitelesen rajzolja fel a város és lakói mindennapi életét a 19-20. század fordulójától a 60-as évekig. Rendkívüli beleérző képessége, nyitottsága, szolidaritása a társadalom éppen nehéz helyzetben lévő rétegei iránt eredményezték, hogy nézőpontja nem a kisvárosi notabilitásé, hanem a jóra és a rosszra egyaránt érzékenyen reagáló, ugyanakkor az eseményeket kellő távolságtartással kezelni tudó értelmiségé. Ez teszi rokonszenvessé személyiségét, érdekfeszítővé és hitelessé írását.

Flasch János néptanító és családja 1885

    Az első fejezet a távolabbi, lutheránus ősökről szól, akik a 18. század elején a Rajna vidékről, Hessen környékéről érkeztek a Tolna megyei Szárazdra. Iparosok és molnárok voltak, majd a leszármazottak tanítók, lelkészek, mérnökök, tanárok.  Néptanító nagyapja két gyermekágyi lázban elhunyt feleséget temetett el, 12 gyermekéből hat élte meg a felnőttkort. Kolerajárvány, sáska- és  patkányjárás, tűzvész, szélütött harmadik feleség jelzik a küzdelmes életút állomásait. Az anyai rokonság sorsa kevésbé hányatott volt. Alsau környékéről érkeztek Sopronba, a nagyapa Flasch János evangélikus tanító, a nagymama, Heldrich Borbála, egy vendéglős gyermeke, fiatal korában a „város legszebb lánya”.
A kereskedő inasként induló apa, id. Becht Rezső életútja a kor egyik jellemző karrierpályáját rajzolja fel. Embert próbáló inas-, majd segédévek után került egy lelkész rokon segítségével Sopronba, Rácz Ágoston vaskereskedőhöz. Munka mellett elvégezte a kereskedelmi szaktanfolyamot és a reáliskolát, így alapozta meg szakmai előrejutását. Russ János Nepomuk bornagykereskedőnél könyvelő, 1898-tól a takarékpénztár ellenőre, végül irodafőnöke.

Az édesanya léte a vicinális vasutak csöndes tempójában haladt ismerős tájakon. Életében a nagy törést a háború, az azt követő infláció és fia hadifogsága jelentette. A szülők 1891 augusztusában kötöttek házasságot. Rezsőt még két gyermek, Irén és Kálmán követte. A szülők kezdetben a Hosszúsor 14-ben béreltek háromszobás lakást, majd a Deák térre költöztek.
    A kézirat megírásával töltött 12 év alatt óhatatlanul módosult az induláskor kialakított szerkezet, a munka túlburjánzott az eltervezett kereteken. Több alkalommal került betoldásra egy-egy vers, vagy prózai szöveg. Ezek közül a legjelentősebb a Levelek Európából, ami Sopron II. világháborús éveit mutatja be.  Aránytalanul nagy terjedelmet foglal el  a szerzőben maradandó  nyomokat hagyó hat évnyi hadifogság leírása. Előre haladva az időben a narratíva szakadozottabbá válik, a  lineáris  időrend olykor felborul, be-be ugrik a jelen, például egy líceumi öregdiák találkozó kapcsán.

*Forrás: Turbuly Éva: Soproni hétköznapok egy régi századfordulón. Helytörténeti adalékok Becht Rezső (1893-1976) A bűvös henger című önéletrajzi munkájában
Soproni Szemle 65. (2011) 3. sz. 278-296. o.  Ezen belül: 279-285. o.

Becht Rezső emlékezete /1

Szerzőtársunk Turbuly Éva történész többek között a soproni hétköznapok kutatója is. Ebben a minőségében sokat foglalkozik az előző századforduló helyi szereplőivel, az aktivitásukat országhatárokon túlra is kiterjesztő értelmiség hagyatékával. Heltai Jenő háborús visszaemlékezései után jó alkalomnak látjuk egy kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes krónikás írásait ugyanebből a korszakból. Becht Rezső az 1944/45-ös év történéseit  Levelek Európából címmel írta meg Mikes Kelemenhez hasonlóan egy elképzelt barát, a Dél-Amerikában élő Mihály számára.  De ki is volt Becht Rezső?

Becht Rezső

Becht Rezső, aki 1893. június 5-én született Sopronban, 83 évvel később, 1976. július 6-án halt meg. Tanulmányait az evangélikus líceumban és Lipcsében, a kereskedelmi főiskolán végezte. Az I. világháborúban katona, 1915-től  hadifogoly volt. 1920-ban tért vissza Sopronba. Előbb a Wiener Bankverein soproni fiókjában dolgozott, majd 1926-tól a Soproni Vasárugyár vezető tisztviselője különböző beosztásokban egészen 1955-ig, amikor nyugdíjba vonult. Műveit magyar és német nyelven írta. Műfordítóként magyar költők, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos, verseit fordította németre.
Neve máig ismerősen cseng Sopronban, a művelt olvasóközönség főleg a Soproni Szemlébe írt esszéit és verseit ismeri, a bécsi és prágai vezető napilapokban németül, illetve – ritkábban – Budapesten  megjelenő verseit és novelláit kevésbé.1 A mindennapi megélhetést, hosszú és gyakori utazásait Európa és a világ távolabbi zugaiba vasgyári munkája biztosította.
Az ő bevezetőjével – Az én városom címmel – indult 1937-ben a Soproni Szemle. A két háború közti időszak életének legtermékenyebb és talán legszebb korszaka. Szülővárosa rangos írónak ismerte el, könyveit, cikkeit két nyelven olvasták. 1932-től a Törvényhatósági Bizottság tagja, 1941-ben neki ítélték az 1921-es népszavazás emlékére alapított irodalmi Hűség-díjat. A háború előérzete mélységesen elkeserítette. Az Anschlusst követően utazásait nem folytatta, nem publikált német lapokban. A háborús évek leírása művének legmegrendítőbb, helytörténeti szempontból is legértékesebb fejezete. Ezt követően lefoglalta az 1952-ig orosz tulajdonba került gyár sorsa. Amint tehette, nyugdíjba vonult, visszaemlékezéseinek megírásába kezdett.

Becht Rezső:Levelek Európából 1.

Heltai Jenő háborús visszaemlékezései után jó alkalomnak látjuk egy kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes krónikás írásait ugyanebből a korszakból. Becht Rezső az 1944/45-ös év történéseit  Levelek Európából címmel írta meg Mikes Kelemenhez hasonlóan egy elképzelt barát, a Dél-Amerikában élő Mihály számára. Érdekessége még a részletnek, hogy benne Becht megemlékezik a „pesti sybaritákról”* akiknek el kellett viselniük az ostrom viszontagságait. 

Sopron, 1946. január 29-én

Kedves Mihály!
Az akasztófahumor egyik halhatatlan példája az a tavaly ilyenkor Németországban szárnyra kelt mondás: „Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz!"
Annak a cinikus bölcsnek, aki ezt a mondást kitalálta, úgy látszik igaza volt: a béke bizonytalanságait az emberek nagy része nehezebben viseli, mint a háború irgalmatlan bizonyosságát. A legkurtább észnél is kurtább az emberi emlékezet. Lehet, hogy ezért nem őrült bele az emberiség saját történetébe.
Tavalyelőtt, Szilveszter éjszakáján, tehát 1944. december 31-én, amikor az óra éjfélt ütött az ablaktalan, légnyomástól megrokkant szobában – (akkor még voltak óráink) – csak a Sopronba menekült nyilasok üdvözölték alkoholmámoros lelkesedéssel a csodafegyvereket ígérő, győzelmet hozó új esztendőt, és nem vették észre, hogy a szoba sarkában tornyosodó útibőröndök és vasalt ládák gúnyosan belereccsentek a pohárkoccintásba. A Magyaróvárra menekült budapesti rádió „Csakazértis Budapest!" kiáltással sugározta az üres fejekbe az indulatok indulóját és a nyakatekert újévi szólamokat.
Pest és Buda pincéiben akkor már javában vezekeltek az emberek az ötvenhárom napos ostrom poklában. El tudod képzelni, Mihály, mit jelent civilizált emberek, pesti sybariták, kényes budai polgárok számára ötvenhárom nappalt és ugyanannyi éjszakát tölteni egy fantasztikus rémregény hőseiként a tömeg-óvóhely halálverítéktől savanyú áporodottságában, testi és lelki szennyében, hisztérikus szemérmetlenségében, míg fölötted bombák és aknák tépik a házat és benne otthonod minden féltett kincsét? Dehogy tudod elképzelni!
A kloákák patkányainak undorító életét könnyebb elképzelni, mert patkány és kloáka egybetartozó fogalmak, de írók, muzsikusok, tudósok, munkások, hivatalnokok, művészek, anyák és utcalányok, gyerekek és ölebek, betegek és haldoklók, nyirkos matracon összezsúfolva, piszkosan éhezve, a halál közelségétől és a pincefalak hidegétől vacogva, vaksin a lobogó mécseslángtól, arra várva, hogy egy félóra múlva talán a Lánchíd romjai mellett egy ingben-gatyában a jeges Dunába lökik a nyilasok, – ez több, mint amennyit az emberi képzelet ki tud agyalni, de még mindig kevesebb annál, amit az ember el tud viselni.
A halál is devalválódik, ha inflatorikus jelleget ölt.
Nálunk, Sopronban, a bombázások után a Szent Mihály-temetőben hosszú sorban feküdtek az összehordott hullák a temetkezési csarnok körül a gyepen, szétvetett karokkal vagy összekuporodva, mintha még mindig a visító bombák csattanását várnák. Reggeltől estig folyt a temetés futószalagon. Néhány gyors szenteltvíz suhintás, egy sietős ima, –  már jöhet a következő! Koporsó nélkül vagy kölcsönkoporsóban búcsúztak a világtól, a közvetlen családtagokon kívül senki sem ért rá megsiratni őket.
Tucatszám tűntek el emberek. Elmentek reggel sorban állni a pék előtt, és soha többé nem kerültek elő vagy csak hónapok múltán bányászták ki őket valamelyik összedőlt ház romjai alól. Volt, akiről mindenki úgy tudta, hogy a múlt héten a Malátagyárnál darabokra tépte a bomba és lám, tíz nap múlva az utcán szemközt jött és csodálkozott, hogy mért fogadják köszöntését oly riadtan.
Úgy kavarog az emlékezés az írógép betűi között, hogy szinte egymásba szaladnak. A sötétség megtelik villódzó fényekkel. Foszforeszkáló csíkok sebesen beszegnek egy-egy emléket, arcok ringanak a vízihullák zöld komorságával az emlékezet hullámain, a szem akaratlanul is az eget kutatja, a fül pedig – a veszély kifinomult érzékelője – megint kifeszíti a dobhártyát és várja a halálos dobverők pergését.
1944 szilveszterekor még három német katona lakott alattam: egy hallgatag, fiatal vasutas-hadnagy és két idősebb altiszt. Felhallatszott hozzám a rádiójuk, mely csak akkor halkult le, amikor a londoni vagy az Atlantik-Sender ideje közeledett.
Idefenn, hátát a langyos kandallónak támasztva, Eta ült, a december 6-i nagy bombatámadás zöldkesztyűs ismeretlenje, aki azóta fel-fel szökött hozzám a földszinten lévő menekült-lakásból. Nagy, ijedt szemével örökösen a riadót várta.
Mikor lesz már vége, mondja már! – kérdezte könyörögve.
Legkésőbb húsvétra, Eta.
És mikor lesz húsvét?
Április elsején.
Még három hónap! Istenem, meg fogom-e élni?! Pedig még alig éltem... Úgy félek!  Jaj, csavarja le a rádiót, nem halljuk, ha riadót fújnak!
Ma éjjel nem lesz riadó. Ma éjjel Foggiában is Szilvesztert ünnepelnek.
Nem lesz? Biztos? Akkor... akkor ma könnyelműek lehetnénk! Mondja, mért nem akar engem megcsókolni? Kabala vagy fogadalom?
Fogadalom.
Kár. Maga az első önzetlen férfi az életemben.
Hány éves maga, Eta? Tizenkilenc? Még sok csókot fog kapni életében.
Igen, de ha eltalál egy bomba...!
Így vágtam neki a sorsdöntő évnek, enyhe gúnnyal védekezve a lappangó érzelmesség ellen, iróniával hűtve a várakozás lázát. Az év hallatlan élményeket ígért és a kínhalál ezernyi lehetőségét.


*szibarita: elpuhult, kényelmes ember