Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Juhász Gyula 1902

Egy újpesti tanítónő naplójából  2.rész

Kisiskolás korom emlékei között őrzöm azt a karácsonyvárást, amikor a jócselekedeteket gyűjtöttük. Egy nagy fából készült játékbölcső volt egy kis asztalon, mellette nagy halom selyempapírból kivágott tollpehely. Aki az advent időszakában bármi jót tett, betehetett a bölcsőbe egy pelyhet. Csurig telt, mire elérkezett az ünnep.
Ezt a szép hagyományt én is bevezettem. Tanítványaim a szeretet-szívecskéket közösen készített  szívformájú dobozban gyűjthették, ha jót cselekedtek.
Ajándékot is barkácsoltak szüleiknek és egymásnak is. Hogy ki kit lephetett meg, húzás döntötte el. Az ünnepi  előkészületek mindig bensőséges hangulatban teltek.
Műsorunkkal - melyben fellépett az egész osztály - rendszeresen felkerestünk egy idősek otthonát is, ahol  versekkel, dalokkal, kedves jelenetekkel szereztünk örömet vendéglátóinknak. A hópelyhek tánca soha nem maradhatott el.

Mire negyedikesek lettek, már ők rendezték az osztálykarácsonyt. Gyakran könnyekig meghatódtam. A szülők sokszor mesélték, hogy az ünnepést otthon is hasonlóan folytatták. A nevelés legnagyobb gyönyörűsége, amikor egy pedagógus érzi, hogy az elvetett ötletmagok termékeny talajban növekszenek tovább.

                                                       
Boldog Karácsonyt kíván mindenkinek:  

Ida tanító néni

Pár ragyogó szem ablakán át

 Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a mi küldetésünk!    Kosztolányi Dezső 

Egy újpesti tanítónő naplójából  1.rész
            

TANÍTÓNŐ, gyönyörű szó. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy az szeretnék lenni s visszanézve a megtett útra úgy érzem, érdemes volt. Mindig igyekeztem az olvasás szeretetére nevelni a rám bízott gyerekeket - hisz ez határozta meg a többi tantárgy megértését, elsajátítását - s Móra Ferenc írásain keresztül kifejleszteni bennük a helyes viselkedést, a  szülők és az egymás iránti szeretetet, tiszteletet.
 Éveken keresztül iskolaotthonos formában tanítottam, amit nagyon jónak tartottam. Sokkal több idő volt a tanítványok megismerésére, mert így nemcsak az órákon voltunk velük, a szabadidejüket is megszervezhettük. Fontosnak tartottam a tanítás és nevelés egységét. Igen sok lehetőség adódott a délutánok folyamán a kulturális tevékenységekre: ünnepélyek, műsorok szervezésére, népi tánc tanítására. A kézműves, foglalkozásokon előtérbe került többek között a hímzés, varrás, nemezelés, volt lehetőség a tehetséggondozásra, a gyengébbek fejlesztésére. A szülők szívesen és örömmel segítettek a színjátszáshoz szükséges kellékek elkészítésében, néptánchoz szoknyák varrásához és a gyerekek is szerették ezt a tanítási formát. Jutott idő a a tananyag elmélyítésére, gyakorlásra is. Nem voltak megterhelve, hisz a tanulást mindig megelőzte valamilyen szabadidős tevékenység, amely megmozgatta, pihentette őket. Közösséget formált, személyiséget fejlesztett.

Pályafutásom egyik legmeghatóbb élménye volt: FÓT a GYERMEKVÁROS.
Mindenképpen kapcsolatot szerettem volna velük létesíteni, kis műsorral egybekötött látogatást tenni az ottani gyermekeknél és megajándékozni őket. A gyermekváros igazgatója örömmel fogadta a kezdeményezést és a kerület több iskolájából lelkesen vállaltak feladatot: kedves, megható műsor kerekedett, nagy halom gyermekek által készített ajándék gyűlt össze. Hatalmasra nőtt az izgalom
s végre eljött a nagy nap. Az ottani kollegák, gyermekek öröme határtalan volt. A tornateremben báboztunk, mesejátékkal szórakoztattuk a gyerekeket, a közös  néptánc után pedig az újpestiek  átadták meglepetéseiket. Boldog gyermekarcok néztek ránk hálával, szeretettel. Amíg élek fülemben hallom a könyörgésüket: ne menjetek még! Vigyetek magatokkal! Nehéz volt az elválás, sokáig integettek utánunk. Elindult az autóbusz, furcsa nagy csendben küszködtünk mindannyian a meghatottság könnyeivel...
A Gyermekvárossal öt évig tartott a kapcsolat. Az ottani nevelők gyakran eljöttek hozzánk Újpestre, tanítási órákat is néztek, kicseréltük a tapasztalatainkat, mi is figyelemmel kísértük a nevelőotthon gyermekeinek fejlődését, részt vettünk szabadidős tevékenységükben, kerületi műsorainkban szerepeltettük őket.
Jó volt odafigyelést és szeretetet adni azoknak, akik nem érezhették a szülői ház biztonságát, az édesanyai gondoskodást.
Reménykedem, hogy a ma is tanító kollegák folytatni fogják, amit mi abbahagytunk.

Ida tanító néni